A labdarúgás vitathatatlanul napjaink legnépszerűbb sportága. Ebben bizonyosan fontos szerepe van annak, hogy főbb szabályrendszere és eszközkészlete a 19. századbeli megszületése óta lényegében változatlan. Műveléséhez csupán tér és némi fantázia szükségeltetik, ugyanis elég két kaput és egy labdát előteremtenünk, és a játék máris útjára indulhat. A futballt talán ez az egyszerűség emeli a többi sportág fölé, ami itt korántsem degradáló jelző, épp ellenkezőleg: a labdarúgás szabályai hatalmas teret engednek a kreativitásnak, művelői számára rengeteg jelentésréteg megélhető a sportág által. Vadászat, háború, versengési vágy, hazaszeretet, dicsőségkeresés, taktika, közösségi érzés, felkapaszkodás, önmegvalósítás mind-mind jelen vannak a futballban. Éppen ezért nem csoda, hogy gyökerei nem csupán évszázadokra, hanem évezredekre nyúlnak vissza, a világ számos pontján vallják magukat a labdarúgás őseinek, hiszen szinte minden földrészen találkozhatunk a sportág kezdetleges formáival.
Az ókori Kínában Csin Si Huang-ti császár idején (i.e. 247-210) űzték a tsuh-küh nevű játékot, melyet a katonák állóképességének és ügyességének fejlesztésére találtak ki. Az első szó a „rúgásra”, míg a második a „labdára” utal. A játéktér közepén egyetlen kaput helyeztek el, mely két négyméteres, egymástól négy méterre lévő bambuszrúdból állt, a rudak között hálóval, melynek közepére egy közel félméteres átmérőjű lyukat vágtak. Ezen a lyukon kellett átjuttatni a labdát, de a kapu mindkét oldaláról lehetett próbálkozni. A „labdát” nyolc bőrdarabból varrták össze, és tollal, szőrrel tömték ki. A játékszert kézzel nem, csak lábbal, háttal, és vállal érinthették a játékosok, de fontos eleme volt a játéknak a cselezés és a technikai tudás is. A tsuh-küh hamar népszerűvé vált, az egész nép játszotta, csak a rabszolgáknak tiltották. Fontos műsorszáma volt a császári örömünnepeknek, melyek során a győztesnek luxusajándék, míg a vesztesnek korbács jutott. Ebből az időszakból maradt fenn egy 25 fejezetből álló futballkézikönyv is. Kínában tehát a sportág individualista jellege dominált, a versengés és a dicsőségkeresés motívumai megjelennek Pu Szung-ling A Tungting-tavi labdarúgók című novellájában is: „Valamennyien felálltak, és a sárgaruhás játékra hívta az öreg kísérőt. Magasba rúgták a labdát, amely szemet vakítva tündökölt. Egyszer csak süvítve messzire szállt, és éppen Vang hajójába zuhant. Vang nem állhatta meg, hogy ne kérkedjen tehetségével, így hát összeszedve minden erejét, kirúgta a labdát.” A novella nemcsak a játék jellegére utaló bizonyíték, hanem arra is, hogy a labdarúgás a 17-18. századi Kínában is jelen volt.
ókori kínai ábrázolás
Japánban szintén a labdarúgás önmegvalósító oldala dominált, hiszen itt a kemari nevű játékot űzték, amely nem az ellenfél legyőzéséről szólt, hanem a labda levegőben tartásáról. Mindössze négyen-öten játszották úgy, hogy egy szűk területen egymásnak passzolgatták a kb. 20 cm átmérőjű labdát, melynek felülete bőr volt, és fűrészporral bélelték. Megnehezítette a játékosok dolgát, hogy kimonóban játszottak, viszont már stoplikat raktak a cipőjük talpára. Nem űzhette a játékot mindenki, csak a főnemesek és a magas rangú hivatalnokok élvezhették a kemari örömeit. A játék jelentőségét mutatja, hogy a japán irodalom 11. századi klasszikusában, a Gendzsi szerelmei című regényben is megjelenik egy kivételes labdarúgó-teljesítmény: „905-ből jegyeztek fel egy rekordot: fiatal udvaroncok a császár színe előtt 260-szor passzolták tovább a labdát úgy, hogy egyszer sem esett le.” A futball azóta is visszatérő téma a világirodalomban, Nabokov például kapus volt és imádta a sportágat, de a magyar irodalom klasszikusainál (Kosztolányi, Zelk, Mándy) is visszaköszön a foci, csakúgy mint a kortársaknál (Nagy Gáspár, Esterházy Péter, Sajó László, Egressy Zoltán, Darvasi László, Kukorelly Endre, Gazdag József ).
kemari egy ókori japán metszeten
Az ókori görögök játéka, az episzkürosz már jóval inkább háborús jelleget öltött. A labdát kézzel vagy lábbal kellett átvinni az ellenfél gólvonalán. A „meccs” akkor kezdődött, amikor a pálya közepén meghúzott vonalra hajították a labdát. Ez a sport inkább a rögbire hasonlított, és mint oly sok mindent, ezt is átvették a rómaiak. Ők a játékot harpastumnak (jelentése: kicsi labda) hívták. Ez a gyakorlat is a katonai erényeket volt hivatott fejleszteni, négyszögletű pályán 5-12 ember viaskodott egymással, de csak a labdást lehetett támadni az ellenfél emberei közül. A játékot a rómaiak közvetítésével ismerték meg a brit szigeteken, talán ez volt a mai labdarúgás igazi kezdete.
Futballhoz hasonlatos játékot a maják és az aztékok is kitaláltak. A pályát falakkal vették körbe, melyekbe kapu gyanánt két kőkarikát ékeltek. Ezeken a kőkarikákon kellett a labdát átjuttatni. Több változatot is ismernek a történészek aszerint, hogy lábbal, fejjel vagy kézzel űzték ezt a sportot, de a legelterjedtebb verzió a csípővel való érintés volt. A mérkőzések napokig is eltartottak, és vallási jelleget is öltöttek. Ekkor a játék valóban vérre ment, ugyanis a győztes csapatot kivégezték, majd az áldozati oltárra helyezték, hiszen számukra az áldozat megtiszteltetés volt. Az aztékok „focija” a tlacstli volt, tömör kaucsuklabda segítségével játszották (akár 4 kg is lehetett), de a pontos szabályokra még nem bukkantak rá a kutatók.
Egy ősi azték "kapu"
A 14. századi Firenzében is űztek labdarúgást, amit calcionak neveztek el. Sokatmondó tény, hogy a futballt ma is „calcio”-ként emlegetik Olaszországban, ahol az identitás mindig szorosan kapcsolódott a labdarúgáshoz. 1529-ben a két ellentétes nézeteket valló politikai párt calcióval kívánta lerendezni vitáját. A mérkőzés során a két csapat összeverekedett, a nézők is bekapcsolódtak, egy hatalmas tömegverekedést előidézve. A legnagyobb meccs Firenzében, karneválkor, a Santa Croce téren folyt. Egy körülhatárolt pályán, mérkőzésvezető irányításával zajlott a játék, mindkét csapatban 27-en játszottak. Szervezett módon álltak föl: 15 csatár, mögöttük 5 fedezet, majd 4 védő és végül 3 söprögető (vagyis biztosító védő) helyezkedett el, utóbbiak közül a középső volt a kapus. Egyedül ő foghatta meg a labdát, a többiek csak ököllel és lábbal érinthették a játékszert. (Talán nem véletlen, hogy ma is Olaszországban van a legnagyobb szerepe a taktikának.) Kapuként egy-egy sátor szolgált, és az a csapat győzött, aki több labdát juttatott az ellenfél sátrába. A játéktér négyszögletű volt, 137 méter hosszú és 50 méter széles. Hat játékvezető bíráskodott, adott büntetőpontokat, számolta a gólokat, és az oldalpáholyból trombitaszóval jelezte a szabálytalanságokat. A calcio során már passzoltak is egymáshoz a játékosok, de a lökés és a gáncsolás nem volt szabályellenes. A játékot zenekar kísérte.
A futball középkori krónikájához tartozik a berberek vallási rítusa is. Ők a kura nevű labdajátékot űzték, mely a száraz évszakban a gonosz szellemek elűzését szolgálta. Britanniában a határlabdázás terjedt el, vagyis a tömegfutball, amit farsang után rendeztek. Az emberek a tél végeztével a gonoszságot és a rontást hozó veszedelmeket jelképesen egy batyuba csomagolták, bőrbe varrták, és kirugdosták a faluból. A franciáknál is játszottak egy hasonló játékot, amit soulénak neveztek. Idővel a játék átalakult, már nemcsak labda, hanem ellenfél is volt. Harangszóra a piactéren kezdődött a versengés, korlátlan létszámú csapatokkal, akik egymás kapujába kívánták juttatni a labdát. A kapuk a városközponthoz közeli tereken voltak felállítva, de a csata itt is „vérre ment”, a helyi doktorok készenlétben várták a „sebesülteket”, s a heves, vad küzdelmet kísérő veszedelmek ellen a lakók bedeszkázott ablakokkal védekeztek. A nap hőse természetesen a győztes találat szerzője volt.
Már ekkoriban is megjelentek a mai játékvezetők elődei, akik rövid prédikáció után a labda feldobásával indították el a játékot. A játékszer nem minden esetben volt a mai értelemben vett labda. A lázadó Jack Cade és követői egy sertélyhólyagot rugdaltak végig London utcáin, míg „Chesterben a játék még ennél is elképesztőbb kellékkel zajlott, itt a fosztogató dánok feletti győzelmet ünnepelték, és labdaként a legyőzött sereg egyik harcosának fejét használták.” (Keir Radnedge: A futball enciklopédiája, 8.) Később a húshagyó keddi ünnepségekkor került elő a bőrlabda, de írásos feljegyzések szerint 1175-ben, londoni iskolások, nagyböjt előtt már szabályokon alapuló labdarúgást játszottak. A játék akkora népszerűségre tett szert, hogy a hétköznapi életben is komoly fennakadásokat okozott, ezért 1314-ben II. Eduárd kiáltványban szüntette be a közrend megbomlását okozó tevékenységet. A labdarúgást azonban nem lehetett betiltani, hiába próbálkozott vele III. Eduárd, II. Richárd, IV. Henrik és III. Jakab is, tartós eredményt nem tudtak elérni. A franciák is le akarták törni a soulé követőit, de ők sem jártak sikerrel, sőt, egyes feljegyzések szerint II. Henrik is részt vett egy párizsi találkozón, melyen csapata győzelmét kora egyik legnagyobb költőjének, Pierre de Ronsardnak köszönhette.
A Tudorok és a Stuartok alatt virágzott a játék, utána azonban Cromwell határozottan lépett fel ellene, mivel szabályok még nem léteztek, és szerinte a labdarúgás csak ürügyként szolgált a duhajkodásra. (Érdekesség, hogy a modern labdarúgás körül is kialakult egy olyan réteg, akik csak a balhé miatt mennek meccsre a középkori bandaháborúk szellemét idézve.) Samuel Pepys feljegyzései szerint hiába volt 1565 januárja irgalmatlanul hideg, „az utcák tele voltak futball-labdákkal” (Keir Radnedge: A futball enciklopédiája, 8.) . I. Erzsébet uralkodása alatt már az egész országban űzték a labdarúgást, néha még halálos áldozatai is voltak a meccseknek. A 17. században több nevet is találunk a labdarúgásra: Cornwallban hurlingnek (hajigálás), Norfolk és Suffolk környékén pedig campygne vagy camping néven ismerték, ezen kívül a campet szó sem volt ismeretlen. Richard Carew 1602-es Cornwall-leírásában azt állítja, hogy a cornwalliak vezettek be először szabályokat a hurlingben, miszerint nem volt szabad „előre játszani a labdát”, valamint „a derékszíj alatt kézzel vagy egyéb testrésszel illetni az ellenfelet” (Keir Radnedge: A futball enciklopédiája, 8.). 1791-ben állítólag maga III. György is beszállt a játékba, jelezve, hogy innentől kezdve az uralkodók sem álltak a játék útjában. Joseph Strutt angol író 1801-es, Sportok és más mulatságok című könyvében arról számolt be a labdarúgás bemutatásakor, hogy két egyenlő létszámú csapat (15-20 fő) helyezkedett el egymással szemben, az egymástól 70-90 méterre letűzött kapuk között, melyeket 60-90 centiméterre leszúrt botok képeztek. A labdát, amely egy bőrrel bevont hólyag volt, a pálya közepére helyezték, és elkezdődött a játék. Az a csapat nyert, amelyiknek előbb sikerült a kapuba juttatni a labdát.
Az 1820-as évektől kezdődően az angol magániskolák tanulói – főleg az oxfordi és cambridge-i egyetemek – voltak a fejlődés mozgatórugói, ugyanis megfosztották a labdarúgást a céltalan indulatoktól, és kidolgozták saját szabályrendszereiket. Ám az ipari forradalom hatásaként tömegesen létrejövő iskoláknak más-más szabályzata volt, így a helyzet kaotikussá vált. 1823-ban William Webb Ellis leválasztotta a rögbit a labdarúgásról, melyet iskolája (Rugby) után nevezett el. A rögbiben engedélyezve volt az ellenfél durva lerohanása, és a labda kézzel való hordozása. 1846-ban a cambridge-i egyetemen Henry de Winton és John Charles Thring tették meg az első erőfeszítéseket a szabályok egységesítése érdekében, és találkozót szerveztek a legnagyobb iskolák képviselőivel egy általános, mindenki által elfogadott labdarúgó szabályzat létrehozására. Majdnem nyolc órán át vitatkoztak, míg elfogadták a „Cambridge-i Szabályzatot”, amely kedvező fogadtatásra talált. Később az ebben lefektetett útmutatásokból alakultak ki a labdarúgás általános szabályai.
1857-ben alakult meg az első amatőr futballklub, az FC Sheffield. Két krikettező fiatalember, William Prest és Nathaniel Creswick alapította annak érdekében, hogy télen is megőrizzék állóképességüket. Kezdetben egymás között rendeztek meccseket, gyakori volt a „nősök – nőtlenek” összecsapás. A legrégebbi szabályzat, amelyből a jelenlegi szabályok eredeztethetőek, az uppinghami iskola aligazgatójának, J. C. Thring nevéhez fűződik, aki 1862-ben adta ki saját gyűjteményét, melyet Uppingham-szabályzatként emlegettek. Ebben a szerző „A legegyszerűbb játék” elnevezést használta, és tiltotta a gáncsolást, valamint lefektette a mai játék alapjait. Egy évvel később a londoni Freemason’s Tavernben megalakult a világ első, hivatalos futballszervezete a Football Association (FA). A tanácskozáson minden nagyobb klub képviseltette magát, és 1863 végén J. C. Thringnek köszönhetően megjelentették a szabályokat. Meghatározták a pálya méreteit, mely nem lehetett nagyobb 127 x 92 méternél (150 x 100 yardnál), a kapufák 5 méterre voltak egymástól, de még nem volt felső léc. A mérkőzés elején, és a gólok után középkezdésre kötelezték a csapatokat, melyek létszáma megegyezésen alapult. Kezdetben nem minden klub játszott a szövetség szabályai szerint, de 1866-ban megállapodtak, hogy senkinek sincs kibúvó a szabályok alól. 1865-ben már megjelent a lesszabály, de kézzel még mindig bele lehetett érni a labdába, csak kézbe venni volt tilos. Ekkor húztak fel szalagot a két kapufa közé, amit tíz év múlva felváltott a felső léc. 1869-ben már egyáltalán nem lehetett kézzel játékba avatkozni, és 1871-re nagyjából kialakultak a kapu jelenlegi méretei, de háló csak húsz évvel később került rá (1891 januárjában az Everton játékosa, Fred Geary zörgette meg először a hálót lövésével.).
1871-ben a szövetségnek már ötven tagja volt, és megállapodtak, hogy a csapatok létszámát 11 főben határozzák meg. Eldőlt, hogy a kapusok kézzel is játszhatnak. Bevezették az Angol Kupát (FA-kupa), mely ma is a futballtörténelem legpatinásabb küzdelem-sorozata. 1872 novemberében játszották le az első nemzetközi mérkőzést, Glasgowban csapott össze Anglia és Skócia, de gólt egyik félnek sem sikerült elérni, viszont 15 sérültet jegyeztek fel a krónikások… A sok sérülés elkerülése érdekében a Nottingham Forest játékosa, Sam Widdowson feltalálta a sípcsontvédőt, majd 1878-tól a játékvezetők is szerephez jutottak, akik sípot is használtak. 1873-ban rúgták az első szögletet, tíz évvel később bevezették a kétkezes bedobást is. A csapatok ekkor még csak az FA-kupa küzdelmeiben mérhették le tudásukat, a bajnokság gondolata a birminghami Aston Villa tulajdonosának, William McGregornak a fejéből pattant ki. Az első bajnokság 1888-ban indult 12 csapattal, mindenki kétszer játszott minden más együttessel (egyszer otthon, egyszer idegenben), a győzelemért 2 pont, a döntetlenért 1 pont járt. Az első bajnoki meccset 6000 néző előtt rendezték, és a Preston North End 5-2-es győzelmet aratott a Burnley felett, s fölényesen és veretlenül meg is nyerte a bajnokságot. 1889-től szabadrúgás járt a káromkodásért az ellenfélnek, két év múlva pedig a játékvezetők tizenegyest is ítélhettek. Az első jeleket is 1891-ben festették fel a pályára, melyek a kezdőkör és a tizenegyes vonalai voltak. A bírók munkáját már ekkor két partjelző segítette a külső döntőbírák helyett. Az első mezek az előbb említett skót-angol találkozón kerültek elő, ami akkoriban inget jelentett, hozzá bő, térdig érő nadrág tartozott, a fejen pedig bojtos sapkát viseltek. A korabeli focicsuka otromba munkáscipő volt, a boka fölött a lábhoz kötve. A játékvezető hosszú nadrágban, csokornyakkendőben, és zakóban vezette a meccseket, a labda pedig felfújt disznó- vagy birkahólyagból készült, melyet fűzővel odaerősített bőrburokkal vontak be, így szárazon kitűnő játékszernek bizonyult, viszont esőben több kilót „hízott”.
Egy 19. századi labda.
A modern labdarúgás kezdetben csak a kevesek kiváltsága volt a briteknél, aztán a nép körében is elterjedt. Ezekben az időkben, az ipari forradalomnak hála, robogott az angol gazdaság, a brit tőke a világ minden táján bekopogtatott, és vele együtt a labdarúgás is. A testedzés modern formái az iparosítással és az urbanizációval karöltve jelentek meg. A sportban egyre inkább a teljesítmény és a versengés került előtérbe, amit felerősített az újkori olimpiai mozgalom elindulása is. A kommunikációs csatornák és a közlekedés fejlődésével a katonák, tengerészek, kereskedők, mérnökök mindenhová magukkal vitték kedvenc időtöltésüket, ami vagy a krikett, vagy a labdarúgás volt. Az adott területen dolgozó, vagy csak átutazó britek bárhol képesek voltak időt szakítani imádott sportjukra, és igyekeztek bevonni a helyi lakosságot is. A 20. század elején tovább erősödött a labdarúgás népszerűsége, köszönhetően annak, hogy a szombat szabadnap lett, így egyre több néző jelent meg a lelátókon a hétvégi meccseken, valamint az I. világháború idején szinte minden katona kapcsolatba került a futballal, hiszen egyszerű eszközigénye miatt minden fronton ez a játék volt alkalmas a szabadidő kihasználására. Az előbbi okok miatt a futball kezdeti arisztokratikus jellege után fokozatosan a munkásosztály játéka lett, akik a gyakori metsző szél és hideg eső ellenére is özönlöttek a nyitott stadionokba, hogy végigállják a 90 percet a pálya mellett. Korabeli becslések szerint az 1923-as FA-kupa döntőjén 250 000 ember zsúfolódott össze a West Ham és a Bolton összecsapására. A West Ham-et, melyet a hajógyár csapataként csak „kalapácsosoknak” hívtak és hívnak a mai napig, csaknem az egész East End-i városrész elkísérte a döntőre. A klubok ráébredtek, hogy elsőszámú feladatuk a szurkolók kielégítése, így a körülményekben is fejlődés következett be: korszerű stadionok épültek fedett lelátókkal és ülőhelyekkel, megfelelő mellékhelyiségekkel és az árusoknak is jutott hely a tribünök alatt. Így nem csoda, hogy a múlt század közepére megjelentek a nők és a gyerekek is a meccseken, a felöltők és a szövetsapkák tengerét pedig fokozatosan felváltották a csapatok színeibe öltöző szurkolók. Sálak, zászlók, drapériák elengedhetetlen kellékei lettek a mérkőzéseknek, szurkolói dalok születtek, a klubok műsorfüzeteket adtak ki minden találkozó előtt. Családias hangulat jellemezte a labdarúgás publikumát egészen az 1980-as évekig, amikor megjelentek a huligánok a meccseken, akiknek a balhé fontosabb volt a sportnál. Az ő „munkásságuk” betetőzése volt az 1985-ös tragédia, ami a brüsszeli Heysel Stadionban történt a Juventus és a Liverpool BEK-döntőjén. Ekkor 39 olasz szurkoló vesztette életét, amikor megpróbált elmenekülni a rájuk támadó angol huligánok elől és a tömegben agyonnyomták egymást. Ezután még évtizedeket kellett várni arra, hogy a családok visszatérjenek a stadionokba, ahol ma már szinte mindenhol kamerák pásztázzák a közönséget is. A mai ultramodern arénák már nemcsak futballmérkőzések rendezésére alkalmasak, zenei koncertek, színházi előadások, de akár más sportok is helyet kapnak a multifunkciós stadionokban. A családokhoz hasonlóan a társadalmi elit is újra a lelátókon foglal helyet, igaz ők nem a „mezei szurkolók” között, hanem már exkluzív páholyokban figyelik a történéseket pezsgőt szürcsölve és kaviárt falatozva. A játéktéren pedig ma már hemzsegnek az olyan tehetségek, akiknek az afrikai és dél-amerikai nyomornegyedekből a futball volt az egyetlen kitörési lehetősége, így visszaidéződik az ókori kolosszeumok szelleme, ahol a küzdőtéren a rabszolgák és a harcosok, a nézőtér alján a köznép, míg a felső páholyokban az arisztokraták foglaltak helyet.
A labdarúgás kiemelkedő jelentőségét mutatja, hogy hiába nem változtak gyökeresen a szabályok az elmúlt száz év alatt, a taktikai, fizikai és pszichés felkészítés folyamatos fejlődésen megy keresztül, és ma már 15-20 fős elemzői csapat dolgozik egy-egy nagy klubnál. A klubok és a játékosok felfoghatatlanul hatalmas összegekért cserélnek gazdát, a fiatal tehetségeket megfigyelői hálózatokon keresztül szerzik meg a csapatok. A futball üzlet lett, egyes sztárfocisták már nemcsak tudásuk, hanem marketingértékük miatt is csapatot váltanak, a nagy klubok kiaknázatlan piacokat keresnek (Ázsia, Afrika, Észak-Amerika). A labdarúgás szinte minden országban nemzeti ügy, egy-egy fiatal állam esetében a futball elősegíti a nemzeti öntudat erősödését (pl. Montenegró, Horvátország, Svájc), de nagy múltú országok esetében is a válogatott mérkőzések idejére szűnnek meg a belső ellentétek. Nem véletlen, hogy napjainkban a válogatott találkozók azok, melyeket célpontként jelölnek ki a terroristák, hiszen azzal számolnak, hogy a futballon keresztül komoly sebet ejthetnek egy nemzet szívén.
írta: Villányi Gergely
Az Adidas Predatorok fejlődéstörténete képekeben
Maldini és Romário is a Nike cipőjét viselte az 1994-es vb-döntőben.
A VAR hihetetlen infrastruktúrát igényel.
A legfrissebb szabályzat.
