A futballisztika blog egyik szerzője, Villányi Gergely készítette Palotai Károly (1930-2018) olimpiai bajnok labdarúgó, későbbi kiváló játékvezető és sportvezető egyik utolsó interjúját. Mivel a magyar futball egyik legnagyobb legendájának életútja ma is érdekes lehet minden labdarúgást szerető számára, ezért most újraközöljük az interjút.
Egész élete a futball körül forgott, így adódik a kérdés, hogy miként került kapcsolatba a labdarúgással?
Békéscsabán születtem egy szlovák származású családba, ahol a legkisebb testvérként természetesen mentem az idősebbek után, és mivel a bátyám is futballozott, nálam sem volt kérdés, hogy ezt a sportágat választom. Így a Békéscsabai Előrében kezdtem el játszani, először az NB2-ben, majd feljutottunk az NB1-be.
A magyar labdarúgás erősen fővároscentrikus volt az ’50-es években. Miként került mégis Győrbe?
Ebben mindenképpen szerepe volt János bátyámnak, aki már előttem Győrbe került, és az ETO kapuját védte, de a másik fő mozgatórugó a katonaság volt. Be kellett volna vonulnom, néhány klubnak azonban megvolt a joga ahhoz, hogy a katonaság helyett igazoljon le játékosokat. Bár fővárosi csapatok is hívtak, talán a testvérem miatt is, a Győri ETO lett a befutó az én esetemben. Az első időszakban nem volt könnyű bekerülni a csapatba, mivel bombaerős fedezetsora volt a győrieknek, de aztán szép lassan megszilárdítottam a helyem a kezdőcsapatban.
1956-ban a távozás mellett döntött, és Freiburgban kötött ki.
Az egyik edzésen Pálffy Totó barátommal beszéltük meg, hogy elhagyjuk az országot. Mikor hazamentem összecsomagolni, a bátyám is csatlakozott a családjával. Freiburgban nem tudtunk rögtön játszani, ugyanis a FIFA eltiltással sújtott minket. A futball mellett dolgoztam a Siemens gyárában, ahol sikerült jól megtanulnom németül, aminek később nagy hasznát vettem a játékvezetői pályámon.
Két évvel később mégis hazatértek. Mi döntött a visszatérés mellett?
Bár Freiburgban is jól éreztük magunkat, profi körülmények jellemezték a csapatot, mégis úgy éreztem, hogy az otthoni közegben többet tudnék kihozni magamból. A honvágy mellett az is a hazatérés mellett szólt, hogy újra felvette velem a kapcsolatot az ETO, és biztosítottak róla, hogy nyugodtan térjek haza, semmi problémám nem lesz a korábbi évek miatt. A győriek fizettek egy freiburgi vendégjátékot az Újpestnek, így a magyar labdarúgás vezetői is engedélyezték, hogy újra az ETO játékosa legyek. Győrben a Vagongyárban kaptam munkát, ami nem volt túl megterhelő, hiszen csak néhány órára kellett bejárni, de akkor sem volt probléma, ha egy meccs miatt meg sem jelentünk.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy jól döntött, hiszen sikeres időszakot élt meg a győri csapattal.
Valóban rendkívül eredményes időszak következett az ETO-val, bajnokságot és kupákat nyertünk, és bejutottunk a legjobb négy európai csapat közé. Sajnos a BEK elődöntőjében nem tudtuk hazai pályán fogadni a Benficát, amely akkor szinte teljesen megegyezett a portugál válogatottal. A Népstadionban rendezett meccsen 1-0-ás vereséget szenvedtünk, ami talán a győri pályán máshogy alakult volna, de vitán felül a Benfica volt akkor a legjobb csapat. Nagyon jó közösség alakult ki akkor az ETO-nál, csapatkapitány lettem, és a szurkolók is imádták a csapatot.
Ha jól tudom, a győri szurkolóknak az olimpiai aranyérmében is volt szerepe...
Így van, ez is egy kedves emlék számomra. Az olimpián akkoriban még nem lehetett cserélni, így nagy bajba kerültem a döntő előtti edzésen, ugyanis meghúzódott a combom. Mivel messze nem voltam százszázalékos, nem kockáztathattam a játékot, így egy átgyötrődött éjszaka után szóltam Lakat Karcsi bácsinak, hogy nem tudok játszani. Végül megnyertük a döntőt, ám hiába voltam csapatkapitány, csak az a tizenegy játékos kapott aranyérmet, akik a fináléban részt vettek. Később a győri szurkolók kijárták a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnál és a FIFA-nál, hogy csináltassanak nekem is egy aranyérmet, amely így még kedvesebb számomra.
A sérülések nem kerülték el később sem. Ez is szerepet játszott abban, hogy viszonylag korán abbahagyta a játékot?
Sajnos a játékospályafutásom végét is egy sérülésnek köszönhetem, de talán ez nem meglepő, hiszen középpályásként sokat kellett futnom és ütköznöm, valamint a kilókkal is állandó harcban álltam az alkatom miatt. Ezért 32 évesen már úgy éreztem, hogy a fizikai korlátok miatt nem tudom azt a teljesítményt nyújtani, amit elvárnék magamtól, így felhagytam a játékkal.
Palotai Károly pályafutása játékosként:
A Békéscsabai Előrében nevelkedett, majd 1955-ben, húsz évesen a Győri ETO-hoz igazolt. 1956 után két évet töltött Németországban a Freiburger FC csapatánál, majd újra a győri csapatot erősítette nyolc évig. A Győri ETO színeiben nyert magyar bajnokságot (1963) és sorozatban három magyar kupát (1965,1966,1967), valamint bejutottak a BEK elődöntőjébe, ahol a későbbi győztes, Eusebio vezette Benfica állta útjukat. 1955 és 1967 között összesen 171 bajnoki mérkőzésen 45 gólt szerzett. Az 1964-es tokiói olimpián a magyar csapat kapitányaként lett olimpiai bajnok.
Viszont egy ugyancsak eredményes időszak következetett az életében. Miként került képbe Önnél a játékvezetés?
Mikor hazatértem Freiburgból, a FIFA újabb eltiltással sújtott, így maradt időm megcsinálni az edzői és a játékvezetői tanfolyamot is. Ugyan foglalkoztam gyerekekkel, de egy edző élete vándorélet, és én időközben megnősültem, a feleségem pedig közkedvelt kozmetikus volt. Mivel a nejem szakmája meglehetősen helyhez kötött volt az ügyfélkör miatt, valamint Győrt is nagyon megszerettük, így inkább a játékvezetés mellett döntöttem. Sokszor előfordult, hogy családi kirándulássá vált egy-egy meccs, hiszen vittem magammal a feleségemet és két fiamat is. Nekik nagyon sokat köszönhetek, hiszen mindig mindenben támogattak.
Pár évvel azelőtt még játékosként volt a pályán, majd utána bíróként tért vissza az NB1-be. Hogyan fogadta a futballközeg a játékvezető Palotai Károlyt?
Inkább előny volt a múltam, mint hátrány. Mind itthon, mind külföldön ismerték a pályafutásomat, így partnerként kezeltek a játékosok. Volt, hogy egy alkalommal megállítottam a játékot, a felpattanó labda pedig felém szállt. Én megszelidítettem a labdát légstoppal, amit a nézők tapssal, a játékosok pedig elismerő tekintetekkel jutalmaztak. Persze, voltak nehéz szituációk, amikor olyan hangot ütöttek meg felém, amit nem hagyhattam szó nélkül, de az is előfordult, hogyha láttam egy-egy játékoson, hogy elgurult a gyógyszere, akkor inkább távol helyezkedtem tőle, kerülve a kontaktust.
Ma lehetetlen lenne három év alatt eljutni az NB1-be játékvezetőként. A magyar futballvezetés segítette az előrehaladását?
Akkoriban Zsolt István, a korábbi kiváló bíró volt a JB elnöke, ő látott bennem fantáziát, de a vezetés is üdvözölte a szándékaimat, hiszen ritka eset, hogy egy volt játékos nem edzőnek áll, hanem játékvezetőnek. Így itt is előnyöm származott a játékosként elért eredményeimből, valamint abból, hogy időközben a megyei Sportigazgatóságon kezdtem el dolgozni, ahol tovább tudtam építeni a kapcsolatrendszeremet. A többi játékvezető is szívélyesen fogadott kollégaként, hiszen arra már a játékospályafutásom elején rájöttem, hogy érdemes jóban lenni a bírókkal, és én mindig is ennek szellemében játszottam.
Mi volt a legnehezebb szituáció, amit játékvezetőként meg kellett oldania?
Az 1978-as VB argentin-brazil meccse komoly erőpróba elé állított. Az első tíz percben több ember is a kiállítás sorsára juthatott volna, forrtak az indulatok, így nekem is fel kellett nőni a feladathoz. Végül sikerült megfékezni az indulatokat néhány sárga lapos figyelmeztetéssel, így a meccs végén mindkét csapat elégedett volt a munkámmal. Bár néhány sajtóorgánumban úgy emlékeznek a mérkőzésre, hogy sárga és piros lapok nélkül „hoztam le” a meccset, ezt cáfolnom kell, a sárga kártyák nélkül botrányba fulladt volna a mérkőzés.
Volt olyan játékos, aki nagy hatással volt Önre?
A Bayern Münchennek vezettem egy európai kupameccset, amikor észrevettem, hogy Franz Beckenbauer, a németek csapatkapitánya folyton morog az ítéleteim után, ami a csapattársaira is hatással volt. Egy alkalommal közel helyezkedtem hozzá, és megkértem, hogy legyen partner a mérkőzés során. Ő nem szólt semmi, de a későbbi döntéseimet egy müncheni játékos sem kérdőjelezte meg...
Itt is segítségére lehetett a nyelvtudás, de úgy tudom, a családi szál is jól jött még a későbbiekben...
Békéscsaba környékén sok szlovák él, az én szüleim is tótul beszéltek otthon. Így a szláv nyelvek megértése könnyen ment számomra, ami többször segítségemre volt a bíráskodás során is. Mikor Szlovákiában vezettem meccset, egy kicsit mindig „hazatértem”. Rengeteg barátságos meccset vezettem a Győri ETO-nak a Slovan, az Inter Bratislava, vagy akár a Spartak Trnava ellen, sőt egy alkalommal én ugrottam be a francia bíró helyére a Spartak Trnava-Derby County BEK-meccsen. Különös módon pályafutásom utolsó meccsét is Pozsonyban vezettem le, egy Csehszlovákia-Románia EB-selejtező alkalmával 1983-ban.
A világ legjobb bírói között tartották számon, így folyamatosan a tűz közelében volt. Voltak esetleg gyanús mérkőzések, váratlan megkeresések pályája során?
Magyarországon soha nem tapasztaltam semmi gyanúsat. Külföldön volt rá példa, hogy úgy éreztem, a két csapat nem feszül egymásnak minden erejével és talán előre megbeszélték az eredményt, de bizonyosságot sosem kaptam ezekben az esetekben sem. Azonban volt olyan eset, amikor az Olympiakosz Pireusz európai kupameccsét vezettem Görögországban, hogy a meccs előtt egyszer csak megjelent a szobám előtt egy régi görög játékvezető barátom egy üveg itallal. Próbált rávenni, hogy a görög csapatnak kedvezzek, én pedig mondtam neki, hogy akár még az italt is megihatjuk a régi idők emlékére, de miután elment, felejtse el, hogy találkoztunk...
Több európai kupadöntőt is vezetett, három VB-n és három EB-n fújta a sípot. Eredményei alapján egy VB-döntő is járt volna Önnek...
1982-ben talán összejöhetett volna, de közvetlenül a VB előtt vezettem egy Kaiserslautern-Real Madrid meccset, ahol három spanyol is a kiállítás sorsára jutott... Sejtéseim szerint ez a szerencsétlen mozzanat nem tett jót a Spanyolországban rendezett VB-n való szereplésemnek...
Palotai Károly pályafutása játékvezetőként:
Már játékosként letette a játékvezetői vizsgát, így miután 1967-ben abbahagyta a játékot, rögtön a bíráskodás felé fordult. 1970-ben vezetett először NB1-es meccset. 1970-1983 között 215 élvonalbeli mérkőzésen bíráskodott, és ezzel az örökranglistán a harmadik legtöbbet foglalkoztatott magyar játékvezető. Két BEK-döntőt vezetett (1976, 1981), egy UEFA-kupa döntőt (1975), egy KEK-döntőt (1979) és egy Európai Szuperkupa döntőt (1978). Palotai az egyetlen, aki játékosként és játékvezetőként is részt vett a legrangosabb európai kupasorozatban, a BEK-ben (mai BL elődje). Három világbajnokságon (1974, 1978, 1982) és három Európa-bajnokságon (1976, 1980, 1984) is fújta a sípot. Emellett több olimpián és nemzetközi tornán vett részt játékvezetőként.
Azonban hiába hagyott fel a játékvezetéssel, továbbra is a futball körül forgott az élete, hiszen sportvezetőként és ellenőrként tevékenykedett. Nem meglepő módon sportvezetőként is öregbítette a magyar labdarúgás hírnevét...
Az ellenőri és sportvezetői munka is rengeteg élményt hozott számomra, izgalmas feladatokban ekkor sem szenvedtem hiányt. Talán arra vagyok a legbüszkébb ebből az időszakból, hogy amikor a FIFA Játékvezetői Bizottságában foglaltam helyet a kilencvenes évek elején, sikerült megnyernem a többi tagot annak érdekében, hogy Puhl Sándor vezethesse a ’94-es VB döntőjét.
Palotai Károly pályafutás sportvezetőként:
1985 és 2005 között a FIFA, az UEFA és az MLSZ Játékvezetői Bizottságának (JB) ellenőre. 1990 és 2006között az MLSZ Játékvezetői Testületének (JT) elnökhelyettese, a JB alelnöke. Palotai évtizedekig volt a Győr-Moson-Sopron Megyei Sportigazgatóság helyettes vezetője, valamint nyolc évig a Győr-Moson-Sopron Megyei Labdarúgó Szövetség elnöke is. 1990 és 1994között a FIFA Játékvezetői Bizottságában is helyet foglalt, a Magyar Olimpiai Bizottság tagjaként is működött, valamint a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi tagja is volt 1993 és 1996 között.
írta: Villányi Gergely
A cikk a 2015.09.22-én megjelent Focitipp mellékletben jelent meg a pozsonyi Új Szóban.
