Nemrég, November 15-én hunyt el Aldyr Garcia Schlee író, újságíró, tudós, tanár és illusztrátor, aki megalkotta a brazil válogatott máig használatos mezét. Az ikonikussá váló „canarinho” (kis kanári), vagy más néven „amarelinha” (kis sárga) összeállítás zölddel szegélyezett kanárisárga felsőből, kék nadrágból és fehér zokniból áll, és egy 1953-as versenypályázat győzteseként született meg. A pályázatot azért írta ki a brazil szövetség, mert az 1950-es, balul elsült hazai világbajnokság után olyan mezt szerettek volna, amely jobban egyesíti a nemzeti zászló színeit. De hogy miként is jutott el a futballmezek története addig, hogy pályázat döntsön egy válogatott színösszeállításáról, arról alábbi cikkünkben többet is megtudhatnak az olvasók.
Aldyr Garcia Schlee "saját összeállításában"
Kezdetben még a sapkáról ismerték fel a csapatokat
Aki vett már részt igazi futballmeccsen, az pontosan tudja, hogy nagyon nem mindegy, a csapata milyen mezben lép pályára. Egy szép, tiszta mez önbizalmat adhat a viselőjének, egy agyonmosott, fakó mez pedig kisebbségérzést válthat ki, különösen, ha a másik csapat új és elegáns összeállításban játszik. A 19. század közepén a labdarúgás egyet jelentett a brit futballal, hiszen a világ többi táján csak 15-20 éves lemaradással kezdték el űzni ezt az Angliában kialakuló sportot. A szigetországban az 1860-as években még inkább öltönyre hajazott a labdarúgók ruhája, mintsem egy mai futballmezre. Ekkoriban ugyanis még az úriemberek játéka volt a foci, így a jólöltözöttség nem volt meglepő a pályán sem. Ezidőtájt az egyensapka jelentette a különbséget a csapatok között, és csak hosszú évtizedekkel később kopott ki a stadionok szertáraiból az egységes fejfedő. Ezeknek a klasszikus futballsapkáknak az utolsó darabjai nem is kísérték el gazdáikat a pályára, mivel egy idő után már csak egy-egy fontos esemény emlékére kapták őket a játékosok, így például egy-egy válogatottság, bajnoki cím vagy kupagyőzelem apropójából.
Az 1870-es évek környékén kezdtek megjelenni az egységes mezek, mivel a sapkáról való megkülönböztetés egyre problémásabbá vált mind a játékosok, mind az egyre népesebb nézőközönség számára is. Természetesen a csapatmezek színei az alapító klubok és iskolák címereit követték, így a mai focikedvelők számára meghökkentő szín- és mintakombinációkkal is találkozhattak az akkori szurkolók: lazacrózsaszín, bíbor és babakék színű, valamint harlekinmintás és felemás felsőket is láthattak a nézők. Nemsokkal ezután ezek a sokszor egzotikus kombinációk elkezdtek kikopni a futballból, egyre inkább az egyszerűség és a jól láthatóság szempontja került előtérbe, melynek több oka is volt. 1863-ban elfogadásra került az egységes szabályrendszer, és megalakult az Angol labdarúgó-szövetség (The Football Association, a továbbiakban F.A.), ezzel pedig a labdarúgás és a rögbi útjai szétváltak, és a fociban megengedett lett az előrejáték is. Fontossá vált, hogy minden oldalról jól felismerhetőek legyenek a mezek még sárosan is. A másik lényeges folyamat pedig a munkásosztály egyre erőteljesebb megjelenése volt a futballban, ami nemcsak külsőségekben, hanem összetételben is megkívánta a mezek egyszerűsödését, hisz mindenki maga vásárolta meg a saját öltözékét. Az 1872-es Skócia elleni mérkőzésen az angol válogatott például fehér mezt, fehér térdnadrágot és sötétkék sapkát viselt.
Az első bajnokság fontos mérföldkő volt
Az első bajnokságot 1888-ban írták ki Angliában, ami a futball gyors professzionalizálását vonta maga után, és ami tovább egyszerűsítette a csapatruházat kérdését is, hiszen így már a klubok vásárolták meg a mezgarnitúrákat a játékosaiknak, és természetesen számukra a költséghatékonyság jelentette a legfőbb szempontot. 1891-ben az F.A. bevezette azt a szabályt, hogy a következő szezonra regisztrálni kellett a csapatok színeit, és két külön klub nem regisztrálhatta ugyanazt a színösszeállítást. Az ezt követő évben lazított a szövetség az előírásokon, de kötelezővé tették mindenki számára egy fehér garnitúra beszerzését, amit egyezés esetén a hazaiaknak kellett felvenni (az alapból fehér színű csapatoknak más színű volt a váltómeze). A századfordulóig a nadrágokra vonatkozó rendelkezés az volt, hogy térd alatt kellett végződniük, és fekete, fehér vagy esetleg tengerészkék színűek lehetettek. Érdekesség, hogy azt már nem szabályozták, hogy egy csapat egységes gatyában lépjen pályára, így akár több szín is előfordulhatott egy gárdán belül. 1904-től már játszhattak rövidebb nadrágban is a játékosok. A zoknikra még ennyi megkötést sem alkalmaztak ekkoriban, így a sportszárak elég vegyes képet mutattak. A századforduló környékén kezdték el regisztrálni a zoknik színét, és eleinte egyszínűek voltak, de hamar megjelentek a különböző dizájnelemek, mint például a körbefutó csíkok a visszahajtáson. A sötét színek domináltak: a fekete, a sötétkék és ritkább esetben a vörös, a világosabb tónusok megjelenésére még körülbelül 50 évvel később került sor. A mezek tekintetében az 1900-as évek elején közkedvelt minta volt a széles, hosszanti csíkozás, majd az 1909-es FA-kupa döntőjében a Manchester United egy két vállon végződő vörös V mintával a (fehér) mezén lépett pályára, ami a szintén újdonságnak számító fűzős nyakrésszel együtt ezután divatba jött más kluboknál is. Pár évvel később a zsinórokat a nyaknál felváltották a gombok. A mezek ekkor elsősorban erős és természetes anyagokból: sűrű gyapjúszövetből, majd az olcsóbbnak és praktikusabbnak bizonyuló pamutból készültek. A világ többi részén pedig a futball hazája, Anglia volt a követendő példa minden szempontból, így a mezek tekintetében is. Például a Juventus számára a Notts County fekete-fehér csíkos felsője volt az etalon, míg az Athletic Bilbao számára a Southampton piros-fehér csíkos szerelését vitte haza egy Angliában tanuló baszk diák.
A Notts County 1894-ben.
Számozás, rövid ujj, műszál: az 1930-as években újabb fontos előrelépések történtek
Az 1930-as évektől kezdett elterjedni a galléros mez, valamint a nyakrésznél egyre inkább a gomb lett a megszokott a fűző helyett. Ennél is sokkal jelentősebb vívmány volt, hogy az 1933-as FA-kupa döntőjében, a Manchester City-Everton összecsapáson jelentek meg először számok a játékosok mezén: az Everton-játékosokat 1-től 11-ig, míg a City-játékosokat 12-től 22-ig számozták meg. A II. világháború után már általánosan elfogadottá vált, hogy mindkét csapatot 11-ig jelölték, és a számok meghatározták a pozíciókat is, például a középcsatár mindig a 9-es mezben rúgta a gólokat. A háborús jegyrendszer maga után vonta azt is, hogy a csapatok sem válogathattak túl széles skálán a mezek vásárlásakor, így az egyszerűség lett a fő irányelv, ami a nadrágoknál hozott komolyabb változást: lazábbak, lezserebbek lettek, de még mindig térdig értek.
A City-játékosok a '33-as FA-kupadöntőn
Aztán az 1953-as FA-kupa döntőjében a Bolton Wanderers egy fényes, műszálas felsőben lépett pályára, amit persze más klubok is átvettek, és ekkor kezdett egyre inkább teret nyerni a rövid ujjú mez is. Az 1953-as angol-magyar hatásai a felszerelések terén is kimutathatóak: Angliában egyre több V-nyakú, könnyű, rövid ujjú mezt, és térd fölött végződő pamutnadrágot fedezhettek fel a korabeli nézők. A gatyák fokozatos rövidülése egyébként egészen az 1990-es évek elejéig tartott, ekkor a Tottenham tért vissza újra a hosszabb szabáshoz.
A Bolton meze a jobb oldalon látható játékoson
Egyedi dizájn, logók és szponzorok jelennek meg a mezeken a '70-es évektől
Az 1970-es évektől a dizájn egyre egyedibbé vált, és megjelentek az első mezszponzorok is. 1973-ban az Eintracht Braunschweig szerelésén kapott helyet a Jägermeister felirat, majd az 1974-es vb-n már több csapat Adidas-logóval a mezén lépett pályára. Érdekesség, hogy a hollandoknál Johann Cruijff Adidas-logó nélküli mezben játszott, mivel neki a Pumával volt egyéni szerződése. Angliában már 1879-ben létrejött az első sportszergyártó cég, a Bukta, mely 1920-ban kapott versenytársat a Humphrey Brothers Clothing által, ami 1924-ben Umbróra változtatta a nevét. A mezeladás szempontjából fontos mérföldkő volt a Leeds United leszerződése az Admiral céggel, mivel 1975-től ez a gyártó dobta piacra az első mezreplikákat a csapat szurkolóinak. Később egyébként a Manchester United, a West Ham United és a Southampton is Admiralban lépett pályára. Angliában 1976-ban jelentek meg az első logók a mezeken a Bukta és az Umbro jóvoltából, míg Európában az Adidas és a Le Coq Sportif volt egyeduralkodó, majd a dánok 1986-os szereplésének köszönhetően a Hummel is betört a piacra. A szigetországban 1977-ben jelent meg az Adidas, amely az Ipswich Townnak és a Middlesboroughnak szállított mezt először. A '60-as évektől a V nyakkivágás helyett egyre inkább a kerek nyak terjedt el, amit 1969-ben Tommy Docherty, az Aston Villa menedzsere variált meg azzal, hogy kitalálta a teli V-mintát a kereknyakú mezre, amit később többen is átvettek tőlük. 1970-től már a nadrágok és a zoknik terén is rendelkeznie kellett minden csapatnak tartalékszínnel. 
Breitner a Braunschweig "jägeres" mezében
A tigrisektől az ujjatlan mezekig: a bolondos '90-es évek
A szintetikus anyagú mezek már az 1960-as években megjelentek, és a '80-as évekre teljesen kiszorították a pamutmezeket. Az 1982-es brazil válogatott nejlon felsőjét például direkt azzal a szándékkal tervezték, hogy a magas páratartalom és a nagy hőség miatt jobban szellőzzön. 1992-ben újabb mérföldkőhöz ért a meztörténelem is a Premier League elindulásával, ugyanis itt szerepeltek először a játékosok nevei a felsőkön. A '90-es évek aztán a mezek terén is „vad” dolgokat hoztak, a Hull City például tigrismintás mezzel rukkolt ki, de a kapusmezek is inkább hasonlítottak papagájtollakhoz, mintsem egy sportfelszereléshez.
A Hull City "tigrismeze"
A gyártók ekkor elsősorban úgy gondolkodtak, hogy a mez gyenge minőségű replikáit miként lehet majd farmerhoz hordani, így jöhetett létre a Manchester United 1996-os szürke meze, amit az egyik mérkőzésen Sir Alex Ferguson a szünetben levetetett a játékosokkal, mert szerinte azok a környezetbe olvadó felszerelés miatt nem vették egymást észre a pályán, és ezért álltak vesztésre. Aztán a '90-es évek végén a praktikusság szempontja is egyre erősebb lett, így a játékosok kényelmének érdekében megjelent a fordított varrás, és olyan high-tech anyagokból is készültek mezek, melyek a hidegben melegítették, míg a hőségben hűtötték a játékosokat. 2002-ben a Puma forradalmi ötlettel rukkolt elő a kameruni válogatott Afrikai Nemzetek Kupája-szereplésével kapcsolatban: egy testhezálló, ujjatlan mezt szállított le a „szelídíthetetlen oroszlánoknak”, ám később ezt a jellegű szerelést a FIFA betiltotta. Ekkoriban a Kappa is újított, ők az olasz válogatottat és a Tottenhamet ruházták fel feszülős felsővel, ami nagy sikert aratott a női nézők körében, a férfi szurkolók viszont nem annyira díjazták, mivel így a replikákat csak hibátlan felsőtesttel volt érdemes viselni. Az elmúlt években ennek a problémának az orvoslására a csapatok olyan harmadik számú mezeket dobnak a piacra a sportszergyártókkal karöltve, amelyek sokszor köszönőviszonyban sincsenek a klub színeivel, mégis közkedveltek és jól néznek ki az utcán hordva is (például a Real Madridnál most óceáni hulladék újrahasznosításából készül a harmadik számú mez). A trendek pedig, csakúgy mint az általános divat esetében, gyakran változnak, és időről időre visszatérnek, így a közelmúltban is láthattunk a futballpályán fűzősnyakú, gombolós és galléros mezt ugyanúgy, ahogy a lezserebb és a szűkített nadrágok divatja is gyakran változik, miként a zoknik esetében is hol a mintás, hol az egyszínű, szimpla színek uralják a piacot. Egy biztos: a brazil példa is jól mutatja, hogy bár a trendek jönnek-mennek, egy jól megkreált mezösszeállítás nemcsak egy klub, hanem akár egy egész nemzet öntudatának a része is lehet.
A kameruni ujjatlan mez
A pamutpulcsitól a papagájjelmezig: a kapusmez fejlődéstörténete
Az 1900-as évek elejéig a kapusok ugyanolyan mezt viseltek, mint a mezőnyjátékosok, csak egy sapka különböztette meg őket a társaiktól. A 20. század elején azonban a mezszínben is különbözni kezdtek a hálóőrök, főként kék, piros és zöld felsőben repkedtek a labda után. Angliában később a zöld kapusmez terjedt el leginkább, de Skóciában például a mélysárga lett a divat ilyen téren. Anyagukat tekintve vastag gyapjúszövet volt az általános, természetesen hosszú ujjú kivitelben, és mivel egyszínűek voltak ezek a viseletek, így leginkább egy mai gyapjúpulóverre hajazott az akkori kapusmez.
Elisha Scott több mint 15 évig védte a Liverpool kapuját 1912 és 1934 között
Kelet-Európában az előbb felsorolt színek mellett a fekete is komoly divatot teremtett, mivel az 1950-es és az 1960-as évek nagy kapuslegendái, Grosics Gyula és Lev Jasin is tiszta feketében védtek. Természetesen ahogy a mezőnyjátékosok mezeinek az anyagösszetétele is változott, úgy a hálóőrök viselete is egyre inkább a szintetikus anyagok felé mozdult el.
Jasin fekete pulcsija
Az 1990-es évek elején már nemcsak az anyag volt teljesen más, mint néhány évtizeddel korábban, hanem a színösszetétel is. Megjelentek a rikító, sokszínű kapusmezek, melyek közül talán Peter Schmeichel 1992-es dán válogatott felsőjére, vagy a mexikói Jorge Campos 1994-es vb-mezére emlékezhetnek leginkább az idősebb futballkedvelők. A sapka fokozatosan kikopott a kapusok életéből azzal az újítással, hogy más lett a mezük, mint a mezőnyjátékosoknak. Noha manapság is láthatunk néha hálóőröket fejfedőben védeni, ám minderre csak akkor van szükség, ha egy esetleg korábbi sérülés miatt szivacsos fejvédőt ír elő az orvosi stáb, vagy esetleg a kapus szemébe süt a nap.
Jorge Campos a '94-es vb-n
Írta: Villányi Gergely
(A cikk a pozsonyi Új Szó 2018.11.27-én megjelent Focitipp mellékletében volt olvasható először.)
