A futball történelmének része, hogy – a játékon túl – már idejekorán a kulturális és a politikai élet változásainak tükre lett, köszönhetően egyre növekvő népszerűségének. Tömegeket tart lázban, s e tömegben a társadalom minden rétege képviselteti magát. A szakmunkás éppúgy szurkoló, mint a miniszter, a gyermek éppúgy, mint a nyugdíjas, s mára már a nők is nagy számban jelennek meg a stadionokban. „A sport, mint a szociokulturális rendszer egyik komponense, mélyen bele van ágyazódva a társadalmi viszonyok és értékképzetek teljes kontextusába. A társadalmi struktúrák és a társadalmi viselkedési szabályok változásai a sport világában is éreztetik hatásukat. A sportot tehát a speciális társadalmi fejlemények általános manifesztációjának is tekinthetjük” (Michael John: A sport az osztrák társadalomban az 1890-es és az 1930-as évek között, 106.). A futballban mindez sokkal erőteljesebben csúcsosodik ki. A labdarúgás csapatjáték, így megköveteli a fegyelmet, ugyanakkor az egyéniségnek megvan a lehetősége, hogy teljes mértékben kibontakozzon. Mivel meglehetősen nagy egy csapat létszáma a többi sporthoz képest, megvan az esélye annak, hogy a társadalom különféle közegéből származzanak a játékosok. A futball készségeinek elsajátítása mindenki számára elérhető társadalmi osztálytól függetlenül, éppen ezért állandó lehetőséget nyújt a felemelkedésre az alsó rétegekben születettek számára. A futballról hosszasan vitáznak a szegények, de gyakori beszédtéma a politikai vezető réteg és az értelmiségiek körében is. Korábban a sport arisztokratikus kiváltságnak számított, a futball viszont tömegsport lett. Nálunk és a világ számos pontján is a labdarúgás államügy, amit alkalomadtán a más országokkal szembeni vélt kulturális fölény kifejezésére is fel lehetett használni. A labdarúgás világának erőviszonyai meglehetősen hasonló képet mutatnak a politikai szféráéval, amint azt Hadas Miklós és Karády Viktor is kifejtették könyvükben (Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 89.). A szurkoló mindig azonosul a csapatával, és sokszor a játékosok által hordozott jelentéstartalmakkal is, a pályán kívül pedig felszínre törhetnek elfojtott indulatai, érzései is. „A csapatidentitás folyamatosan újradefiniálódik és folyamatosan megerősítést nyer a stadion strukturális kényszeréből fakadóan; mindig azok az elemei kerülnek előtérbe, amelyek az adott ellenféllel szemben relevánsak.” (Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 91.) A lényeg: az egyetértés, amely az FTC és az UTE jelmondatának is része. Az, hogy valaki melyik csapatnak szurkol, sokszor már a családban eldől. A futball történelmének kezdetekor még a szociológiai sajátosságok határozták meg, hogy ki miért tette le voksát valamely egyesület mellett. Az azonosságtudat elsősorban lokális alapon alakult ki, de jól meghatározható jelentéstartalmak is párosultak mellé.
Az 1848-as forradalom ugyan hárította el az akadályokat a polgárosodás elől, a század végére kialakuló polgári réteg zömét azonban nem a polgárosodó nemesség, birtokos parasztság, vagy a kézműves rétegek alkották, hanem a 18-19. század során betelepült és asszimilált csoportok, túlnyomórészt németek, svábok és zsidók, akik a megújuló állam tisztviselői és hivatalnoki rétegét képezték. A gazdaság modern szektorainak irányítását átvette a megerősödő vállalkozó burzsoázia, a hatalmi pozíciók azonban a nagybirtokos arisztokrácia kezében maradtak. A 19. század végén Újpest lakosságának közel negyede zsidó vallású volt, és nagyjából ugyanilyen arányban képviseltették magukat a németek is. Utóbbiak Ferencvárosban is jelentős réteget képeztek, ugyanakkor mindkét helyen és mindkét nép körében erős szándék volt az asszimiláció, s az egyre több gyár létrejötte a kispolgári-munkás csoportok gyors szaporodásához vezettek. Hadas Miklós A modern férfi születése című könyvében az MTK és az FTC „asszimilációs versenyfutásáról” ( Hadas Miklós: A modern férfi születése, 299.) beszél, ami kétségkívül így is történt, de én a két egyesület mellé veszem az UTE-t is. Itt hadd tegyek egy kis bécsi kitérőt, ugyanis érdekes összevetni a két főváros futballéletét.
Az 1920-as évek végére Bécsben és Budapesten is kialakult egy-egy nagy hármas, s ezek a véletlen folytán azonos színeket képviseltek: az UTE és az FK Austria lila-fehér, az MTK és a Hakoah Vienna kék-fehér, míg az FTC és az SK Rapid zöld-fehér színekben játszott. Mivel az MTK és a Hakoah is zsidó alapítású egyesület volt, így nem meglepő, hogy mindkettő címere a tallitot, a zsidó imasálat idézi, amely kék csíkos fehér szövetből készül. Az MTK viszont, mint arról később is szó lesz, a magyarosodás útjára lépő zsidók egyesülete volt a kezdetektől (1888), akik minél több „nem zsidót” is próbáltak magukhoz csábítani, míg a Hakoah 1909-es megalapítása az akkoriban uralkodó antiszemitizmusra volt válasz, emellett hatott az alapítókra Max Nordau doktrínája is, melyben az „izmos zsidóság” (A Hakoah jelentése héber nyelven: a legerősebb.) mellett tett hitet. Utóbbi csapat kifejezetten cionista jellegű volt, így kevés közös vonást mutatott az MTK-val. Az FK Austria és az UTE történetét sem a párhuzamok jellemzik, a bécsi csapat csak 1911-ben alakult meg a Cricketerek utódjaként, a lila-fehér színeket is ekkor veszik fel, és a pestiekkel ellentétben az alapítástól a belvárosban székeltek az értelmiség kedvenc csapataként. A Rapid és az FTC már több hasonlóságot mondhat el magáról. Mindkettőt 1899-ben alapították hivatalosan, de míg a Fradié már a kezdetektől zöld-fehér, addig a Rapid színe a vörös-kék volt 1904-ig. Viszont mindkét gárda tábora a gyarapodó kispolgári-munkás rétegekből fejlődött ki, így nem csoda, hogy rengeteg edzőmérkőzést játszottak egymással, és mindkettő hatalmas népszerűségnek örvendett.
Ha csak a csapatok elnevezését vizsgáljuk, már számos következtetést levonhatunk. Az UTE és az FTC a nevében is egyértelműen jelzi, hogy lokális jellegű, az „anyaföldhöz” kötődik ezer szállal, ugyanakkor a „torna” németes fogalma már a helyi kisebbségek hatásaként is felfogható, és a maga „kötött, konzervatív, zsidó-német szobatorna” (Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 94.) jellegével szemben állt az angolos és arisztokratikus, modern atlétikával. Az „egylet” régies, konzervatív jellege is arról árulkodik, hogy az UTE-t tanáremberek alapították, míg a „club” angolos használata arra utal, hogy az FTC a kezdetektől törekedett az univerzalizmusra és az exkluzivitásra is a lokálpatrióta jellegzetességek mellett. Az MTK az előbbi két egyesülettel ellentétben pont azért választotta a „magyar” jelzőt elnevezésébe, hogy kifejezze asszimilációs szándékait, a „testgyakorlókkal” pedig azt jelezte, hogy mind az atlétika, mind a torna hívei otthonra lelnek náluk. A „kör” tovább erősítette azt a jelleget, hogy a clubok és az egyletek közönségét is tárt karokkal fogadják a kék-fehéreknél. Az FTC beceneve: a „Fradi” is a németajkúak lakta városrész (Franzstadt) német rövidítéséből ered, asszimilációs törekvéseit a zöld-fehér színek választása jelezte a nemzeti trikolórból.
A BTC még a „kick and rush”, avagy a „rúgd és fuss” alapelvet vallotta játékával, az atléták és tornászok alkotta csapat még sokszor a kapussal együtt küldte a labdát a kapuba. Az FTC már kiegészítette mindezt a széleken vezetett akciókkal és korszerű fejjátékával, de az MTK kezdett el először elegánsan, sokat passzolva játszani, elsősorban angol edzőiknek hála. A Fradi a „szívével játszott”, míg az MTK az „eszével”. A kispolgári jellem fontos összetevője volt a Fradi-drukkereknek, a „Fradi-szív” képzete és konnotációi a századelőn nem is oly rejtetten hordozták magukban az érző, érzékeny, jószívű, szolidáris, lelkes, önmagát már magyarnak érző kispolgár, és a hidegen kalkuláló, üzleties szellemű, elidegenedett, és idegen gyökerű nagypolgár toposzának oppozícióját. (Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 96.) Míg a Ferencváros a század elején még külvárosi csapatnak számított, addig az MTK belvárosi, nagypolgári egyesületnek, tagjai „rendes, tisztességes magyar embernek” tartották magukat, aki pedig a népesség alsóbb rétegeiből származott, lakhelytől függetlenül az FTC mögé állt. A közönség gyakorta belehajszolta kedvenceit egy-egy győzelembe, így a „Fradi-szív” a drukkerek klubbal való érzelmi azonosulásának jelképe lett. Hasonló ismérveket vonultattak fel az újpestiek is, de ők akkor még nem tartoztak a fővároshoz (,Csak 1950-ben, a Nagy-Budapest létrehozásakor lett a Főváros része.) így messze nem voltak annyira szem előtt, mint az FTC, s mivel még sikerességben is elmaradtak a zöld-fehérek mögött, később nehezebb dolguk volt a semleges futballbarátokból híveket szerezniük. A század elején a csapatok társadalmi összetétele nem sokban különbözött. Az MTK és az UTE játékosainak átlagosan a fele, az FTC gárdájának a negyede volt zsidó származású. A zsidó és a keresztény-nemzeti jelleg hangsúlyozása a két háború közötti időszak végére tehető, a külső politikai erőtér alakulását leképezve (Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 97.). Ahogy az általános politikai és társadalmi élet is egyre inkább antiszemitává vált, úgy lett a lelátók népe is egyre inkább kirekesztő. Ma már más idők járnak, Európában már nem a zsidóság a fő célpont, és mindez a labdarúgásban is érezhető, amit egy amerikai focirajongó újságíró, Franklin Foer is megfogalmazott a 2004-ben megjelent könyvében: „Sokak szerint a kontinentális antiszemitizmus ma is épp annyira, ha nem jobban elterjedt jelenség, mint a háború előtt. Mindenesetre az európai labdarúgásban kétségtelenül jelen van. Ám ez nem azt jelenti, hogy az európai antiszemitizmus pontosan olyan, mint a háború előtt volt. Teljesen új irány lett, amely sokkal kisebb valószínűséggel gyilkol, és amelyet az Európát átformáló globalizáció nagy mértékben ártalmatlanított. Az afrikaiak és az ázsiaiak bevándorlásának köszönhetően a zsidók kikerültek az európaiak gyűlöletének középpontjából.”(Franklin Foer – A világ fociszemmel, 70-71.)
A csapatok a 20. század elején nem csak a pályán versenyeztek, vezetőik a külsőségekre is komoly hangsúlyt fektettek. Miután az FTC megnyitotta korszerű, nagy befogadóképességű stadionját az Üllői úton, egy évvel később az MTK is felhúzott egy kicsit korszerűbb létesítményt pár száz méterrel arrébb. Az újpestiek lassan hozták be a lemaradást, de tíz évvel később már övék volt a legmodernebb stadion az országban. Mecénásra viszont az MTK tett szert először. Brüll Alfréd, számos magyar és nemzetközi sportszervezet tagja és elnöke lett 1905-ben a kék-fehérek elnöke. A Fradi és az UTE csak a ’20-as évek elején nyerte meg Gschwindt-et és Aschnert magának, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Brüll inkábbi érzelmi alapon támogatta a klubot, több társával együtt, míg Aschneréket üzleti megfontolások is vezették. A futball jó eszköznek mutatkozott a nemzeti öntudat növelésében is. Különösen az osztrákok elleni válogatott-meccsek hoztak nagy érdeklődést, a tét ugyanis a Monarchia sportdominanciája volt. A sportsajtó sem volt más, mint az ország szurkolói hangulatának egy szelete. Közvetlen kapcsolatokat kerestek a nemzeti karakterológia és a sportteljesítmények között. Úgy tartották: „A győzelem nyomán támadó dicsőség az egész nemzet dicsősége, a vereség az egész nemzet veresége.” ( Nemzeti Sport, 1908.11.01.) Mindez a Rákosi-korszak alatt annyiban változott, hogy amíg az Arancsapat sikeres volt, addig a hatalom a szocializmus eredményének kiáltotta ki a magyar válogatott sikereit, az 1954-es vesztes berni világbajnoki döntőt követően viszont a vezetés a rendszeren kívüli egységként kezelte a csapatot, így hiába nem játszottak a játékosok döntő szerepet az akkori ellenállásban, sokuk az emigráció mellett döntött. Érdekes, hogy a győztes félnél is eszközként használták a dicsőséget, ugyanis az NSZK-ban a siker a náci múlt szörnyűségeit hátrahagyva, az új, demokratikus polgári állam nagyszerűségét volt hivatott szimbolizálni.
folytatás következik
