Kár lenne tagadni, hogy a labdarúgásban végbemenő folyamatok sok esetben a társadalmi jelenségek leképeződései. Különösen igaz ez Magyarországra, ahol a politika talán túlságosan is nagy jelentősséggel bír a futballban. A legújabb vitát most a 2Rule ruházati cég megjelenése, és annak háttere szolgáltatja, de a labdarúgás és a politika összefonódása nemcsak nálunk figyelhető meg: számos példát láthattunk már erre a történelem során más országokban is, gondoljunk csak legutóbb a Mesut Özil körüli német-török botrányra. Cikkünkben ezeknek az eseteknek járunk utána.
2Rule: Elkerülhetetlen volt a politikai vita kirobbanása
Mivel nem titkoltan Mészáros Lőrinc áll a 2Rule elnevezésű ruházati márka mögött, nem nagy megleptés, hogy jelentős port kavaró politikai vita alakult ki a cég piaci alapú működését firtatva. Kétségtelen tény, hogy a semmiből előbukkanó cég hirtelen három NB1-es klub (Diósgyőr, Puskás Akadémia, Haladás) mezszállítója is lett úgy, hogy még egy valamirevaló honlappal sem rendelkezik.
Olyan sztárokat is sikerült megnyerni a 2Rule-nak, mint Dárdai Pál
Persze minderre gyorsan fel is figyeltek a kritikusok, és Kele János blogger egy Facebook-posztban vette górcső alá a kifogásolható elemeket a 2Rule körül. Minderre válaszul a Nemzeti Sport főszerkesztője, Szöllősi György fejtett ki ellenvéleményt a lapjában, amire Kele pontokban szedve válaszolt. A legújabb hír az esettel kapcsolatban, hogy maga Bayer Zsolt lesz a márka sajtóügyeinek felelőse, így már mindenki számára egyértelmű lehet, hogy a 2Rule körüli vita már egyre inkább politikai, mintsem szakmai vonalon fog folytatódni.
Az biztos, hogy van még mit javítani a minőségen
Özil bűnbakká vált Németországban
Még a világbajnokság előtt egy londoni találkozó alkalmával fotózkodott a jelenlegi török miniszterelnökkel, Recep Tayyip Erdogannal a német válogatott két török származású játékosa, Mesut Özil és Ilkay Gündogan is. Az eset már akkor is nagy port kavart, így „természetesen“ a VB után volt kikre kenni a gyenge német szereplés okait, miszerint a két játékos morális válságot idézett elő a válogatottban. Ennek hatására Özil egy közleményben le is mondta a válogatottságot, ahol kikelt az őt ért vádak ellen, és nehezményezte, hogy a kudarc esetén mindenki töröknek tartotta, míg négy évvel korábbi VB-győzelme után senki sem vonta kétségbe a németségét.
A kép, ami miatt kitört a botrány: Gündogan, Özil, Erdogan és Cenk Tosun (Everton)
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a német közvélemény egyik fele ezután „hálátlan töröknek“ titulálta Özilt, és minden korábbi szakmai megingását is felhánytorgatták, érdemeit elhallgatták, míg a játékos rasszista vádakkal illette a német szövetség vezetőit, és az őt bírálókat. Ami sajnos szembetűnő volt, hogy mindkét félből hiányzott a megértés szándéka, hiszen Özil számára nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy Németországban értehtő okokból különösen érzékeny a közvélemény Erdogannal szemben, míg a németekre nézve is elgondolkodtató, hogy valakit egy szerencsétlen politikai gesztusért hurcolnak meg.
Guardiolát megbüntette az FA
Pep Guardiola is a politikai nézeteinek nyílt felvállalása miatt bűnhődött meg idén március elején, ugyanis a szakember 20 ezer fontos büntetést kapott az Angol Labdarúgó Szövetségtől (FA), mivel többszöri figyelmeztetés ellenére is viselte a mérkőzéseken és a sajtótájékoztatókon azt a sárga szalagot, amivel a katalán függetlenség melletti kiállását jelezte. Az FA szabályai szerint ugyanis semmilyen politikai megnyilvánulásnak nincs helye a pályákon, ugyanakkor nem Guardiola az egyetlen a labdarúgás történetében, aki aktívan politizál, sőt, szép számmal vannak olyanok is, akik még nála is tovább mentek a közéleti problémák megoldásának érdekében.
Guardiola és a sárga szalag
Az FC Barcelona mindig is a katalán függetlenség szimbóluma volt
A labdarúgás „gyakran mélyebb érzéseket kelt, mint a vallás, és a hagyományok tárházaként legalább ugyanannyira része a közösségi létnek. Franco uralma alatt az Athletic Bilbao és a Real Sociedad klubjai voltak az egyedüli színterek, ahol a baszk emberek anélkül fejezhették ki kulturális büszkeségüket, hogy börtönben végezték volna.” — írja Franklin Foer: A világ fociszemmel című könyvében. Mindez a katalánokra is igaz volt, és igaz a mai napig, hiszen számukra az FC Barcelona az egész nemzet szimbóluma. Ám a katalánok már Franco előtt sem voltak az aktuális hatalom kedvencei: egy 1925-ös barátságos mérkőzés előtt a gránátvörös-kék szurkolók kifütyülték a spanyol himnuszt, Primo de Rivera tábornok pedig hat hónapra bezáratta a Barca stadionját, sőt Joan Gamper alapító-elnöknek menekülnie kellett az országból.
Joan Gampernek (középen) menekülnie kellett az incidens után
Pep és a katalán függetlenség
Azt gondolhatnánk, hogy a mostani helyzetben az FC Barcelona még inkább kiáll a katalán függetlenségért, ugyanakkor nyíltan ezt nem teheti meg, méghozzá gazdasági okokból. A klub túlzott szeparatista törekvései ugyanis a klub külföldi rajongóit inkább elijesztenék, valamint az önálló Katalónia a spanyol ligából való kizárást is jelentené, így a hivatalos álláspont a diplomatikus csend marad. Persze a klub ikonikus alakjainak megnyilvánulásai sokat elárulnak a csend mögötti nézetekről, hiszen Guardiola mellett Gerard Pique is nyíltan kiállt a katalán függetlenség kérdése mellett, olyannyira, hogy felmerült benne a spanyol válogatottság lemondása is.
Pique és kisfia a katalánok tüntetésén
Pep bár elfogadta az FA büntetését, és megígérte, hogy a meccseken ezután nem lesz látható a sárga szalag, hozzátette, hogy a sajtótájékoztatókon viselni fogja, tiltakozásul a jogtalanul bebörtönzött és elűzött katalán politikusokért. Ám Guardiola függetlenségi látásmódja nem a tavalyi forradalmi eseményekkel kezdődött, hiszen már évekkel ezelőtt is kiállt a katalán önállóság mellett, valamint rendszeres résztvevője volt az ilyen jellegű gyűléseknek is. Így nem csoda, hogy nyáron sem hiányozhatott a Katalán Nemzetgyűlés által szervezett demonstráción, ahol fel is olvasta a Katalónia elszakadásáról szóló kiáltványt.
„Vajon lehet-e forradalmat csinálni meccsnapon?”
A futball nagy politikatörténeti kérdését Umberto Eco tette fel, miszerint: „Vajon lehet-e forradalmat csinálni meccsnapon?” A belgrádi Crvena Zvezda huligánjai segédkeztek Milosevic megbuktatásában, a Ceausescu kivégzését eredményező forradalom is onnan indult, hogy a román szurkolók elözönlötték Bukarest utcáit, amikor a csapat kijutását ünnepelték az 1990-es világbajnokságra. Hasonló keretek között bukott meg a paraguayi diktátor, Alfredo Stroessner is. Iránban csaknem forradalomhoz vezetett az 1998-as világbajnoki részvétel, így a hatalom egy darabig Dubaiban „pihentette” aranylábú fiait. Mivel a labdarúgás hatalmas népszerűségnek örvend, egy-egy futballesemény kapcsán könnyen felszínre kerülhetnek égető társadalmi kérdések, mint legutóbb a Brazíliában az ott rendezett világbajnokság idején, s az adott hatalmak is gyakran használják propagandisztikus célokra.
Diktátorok egymás között: Stroessner és Franco
Sokan felismerték, hogy mekkora lehetőségeket rejt a futball a népszerűség növelésére, például az Arkan néven elhíresült szerb háborús bűnös, Zeljko Raznatovic a Crvena Zvezda vezérszurkolójából lett egy fél hadsereg vezére, s az egyik legbefolyásosabb személy, akit hosszú bűnlajstromának ellenére ma is kultikus hősként tartanak számon, míg Silvio Berlusconi az AC Milan elnöki székéből ült át az olasz miniszterelnöki bársonyszékbe.
Zeljko Raznatovic (Arkan) vezérszurkolóból egy fél hadsereg vezére lett
Libéria elnőke: George Weah
Silvio Berlusconi 31 évig birtokolta az AC Milan tulajdonjogainak a többségét, míg végül tavaly eladta a klubot. Nézetei és tettei miatt lehet szeretni vagy utálni, azonban karizmája, valamint a politikai tehetsége megkérdőjelezhetetlen.
Silvio Berlusconinak sok szavazatot hoztak a trófeák
Talán ennek is az eredménye az, hogy játékosai közül többen is politikai pályán indultak el: George Weah és Kakha Kaladze ma is fontos tiszséget töltenek be szülőföldjükön, de Andrij Sevcsenko is belekóstolt az ukrán politikai életbe. Közülük kétségkívül Weah követte leghatékonyabban a mestert, hiszen ő is elnök lett hazájában, Libériában. Az 1995-ös aranylabdás csatár pályafutása befejeztével humanitárius szervezeteknél vállalt aktív szerepet, majd 2005-ben elindult a libériai polgárháború utáni elnökválasztáson, ahol a voksok 40,6%-val a második helyre szorult. Ellenfele a Nobel-békedíjas Ellen Johnson Sirleaf volt, aki a Harvardon diplomázott, majd a Világbanknál töltött be magas pozíciókat, és a kampányban elsősorban Weah iskolázatlanságát és alkalmatlanságát hangsúlyozta. Ám Weah tanult a vereségből, és két diplomát is szerzett ezután Londonban és Miamiban, majd Libériába visszatérve szenátor lett (épp régi nagy ellenfelének fiára, Robert Sirleafra mérve megsemmisítő vereséget), majd 2017-ben nagy többséggel megnyerte az elnökválasztást is. Hitvallása szerint harcolni fog a korrupció és az írástudatlanság ellen, megreformálja a gazdaságot, valamint javít az életminőségen is.
George Weah az elnöki székben
Tbiliszi polgármestere: Khaka Kaladze
Khaka Kaladze társadalmi érzékenysége nem is annyira meglepő, ha rávilágítunk életének egy szomorú mozzanatára. Miután 2001-ben az AC Milanhoz igazolt, négy hónap múlva Grúziában elrabolták orvostanhallgató öccsét, és az emberrablók váltságdíjat követeltek a játékostól. Azonban apja hiába ment el a megbeszélt találkozóra a pénzzel, öccse már sosem került elő élve, annak ellenére sem, hogy még Berlusconi is minden követ megmozgatott az ügy érdekében. Kaladze 2012-ben hagyott fel az aktív játékkal, és még ebben az évben politikai pályára lépett, méghozzá annak érdekében, hogy az általa sokat bírált régi rezsimet leváltsa a leggazdagabb grúz, Bidzina Ivanishvili oldalán a Grúziai Álom nevű párt színeiben. Sikerük után Kaladze miniszterelnök-helyettes és energiaügyi miniszter lett. A korábbi sztrájkok és a sokszor bevezetett rendkívüli állapot után Ivanishviliéknek sikerült stabilizálni a belpolitikai helyzetet, így nem volt meglepő, amikor tavaly Kaladze a polgármester-választáson már Tbiliszi székéért indult harcba, és nyert. A BL-győztes védő programjában növekvő turizmust, egyszerűbb irányítást és közigazgatást, új villamos- és buszhálózatot, valamint a városi büdzsé növelését tűzte ki célul.
Tbiliszi polgármestere: Khaka Kaladze
Régi legendák a kormányban és a kormány ellen
Brazília „Fekete gyöngyszeme”, Pelé annyi mindenbe belekóstolt már élete során (üzlet, színészet, könyvírás, UNICEF nagykövete), hogy meglepő lett volna, ha az ő népszerűségével nem próbálja ki magát a politikában. 1995-ben nevezték ki sportminiszterré, ahol elsődleges feladatának tekintette a brazil futballt övező korrupció leküzdését, ám végül egy, az UNICEF-hez köthető sikkasztási botrány miatt lemondott posztjáról.
Pelé itt még az Unicef nagyköveteként
Gianni Rivera szintén az AC Milan egykori játékosa, azonban az egykori aranylabdás nemcsak életkora miatt nem köthető Berlusconihoz, hanem politikai nézetei sem egyeznek az egykori miniszterlenökkel. Rivera 1987 és 2001 között, négy cikluson keresztül szolgálta a balközép koalíciót, amelyben Romano Prodi kormányzása alatt a védelmi miniszter helyetteseként is dolgozott. Ezután pedig az Európai Parlament képviselőjeként is politizált 2005 és 2009 között.
Sócrates nemcsak az 1982-es brazil válogatottnak volt a vezére a világbajnokságon, hanem a politikai színtéren is markánsan kiállt társaiért. Amikor a középpályás a Corinthiansban játszott, társalapítóként hívta életre a Corinthians Demokrácia nevű mozgalmat, amely a katonai kormányzat ellen lépett fel, kiállt a futballisták jogaiért, melyek sokszor csorbultak a hatalom által, valamint szélesebb körben is próbált a demokráciának utat törni, ezért a mérkőzéseken a “demokrácia” szót írta fel csapata mezére. 2 millió ember előtt felszólalt a szabad választások mellett, és kilátásba helyezte, hogyha nem lesz közvetlen elnökválasztás, akkor Olaszországba igazol. Ígéretét be is tartotta, így 1984-ben a Fiorentina labdarúgója lett.
Sócrates és a Democracia feliratú mez
Futballisták, akik belekóstoltak a politikába
Előbbi úriemberek mellett természetesen voltak más labdarúgók is, akik ilyen-olyan módon belekóstoltak a politikába, azonban annyira mély nyomot eddig még nem hagytak maguk után. A milanos vonalnál maradva meg kell még említeni Andrij Sevcsenko nevét, aki már aktív játékosként is nyíltan kiállt hazájában a szociáldemokrata Viktor Janukovics mellett, majd 2012-ben a szociáldemokraták utódpártja, a Hajrá Ukrajna! színeiben el is indult a párt listájának második helyén, de csúnya kudarc lett a választások eredménye, így az aranylabdás inkább az edzőség felé fordult.
Nem sokan tudják, de manapság Romario Brazília egyik legprominensebb politikusa. Az 1994-es világbajnok 2010-ben a Képviselőház tagja lett, majd 2014-ben a Szenátusba is beválasztották minden idők legtöbb Rióban megszerzett szavazatával. Romario egyébiránt a FIFA egyik legnagyobb kritikusa is, és a szervezetet elsősorban korrupcióval vádolja.
Romario nemcsak focizni, szónokolni is tud.
Visszavonulása óta a brit konzervatívokat erősíti az Arsenal egykori kőkemény védője, Sol Campbell, aki elsősorban a faji egyenlőtlenségek eltörléséért, valamint a társadalmi sokszínűség mellett harcol. A 2016-os választásokon szeretett volna indulni a londoni polgármesteri címért is, de a konzervatívok előválasztási versenyén elvérzett.
Visszavonulása után, 2003 és 2005 között dolgozott a belga Szenátusban Marc Wilmots, azonban rendhagyó módon felhagyott a politikusi karrierrel, mivel nem érezte magát elég jónak a közügyek alakításában.
Lilian Thuram még nem töltött be semmilyen posztot a politikai életben, mégis komoly tényezőként kell vele számolni a francia közéletben azóta, amióta éles vitába szállt Nicolas Sarkozyvel egy tévés vitában, amikor a francia elnök söpredéknek nevezte a francia gettókban felnövő gyerekeket. Thuram elsősorban a faji megkülönböztetés, valamint az LGBT közösség jogaiért harcol azóta is, az azonos neműek házasságának egyik fő támogatójaként.
Thuram egy tüntetésen, mely az egyenlő bánásmódért szerveződött
Az orosz választási viszonyokat hűen tükrözi Roman Pavljucsenko esete, aki noha a Tottenham játékosa volt a 2000-es évek végén, és Londonban élt, szülőföldjén, Sztavropolban mégis beválasztották a Duma képviselői közé, amellett, hogy a helyi tanácsban már korábban helyet szerzett magának a Valgyimir Putyin vezette Egységes Oroszország képviselőjeként. Ugyanígy jártak el Oleg Blohin esetében is Ukrajnában. Az 1975-ös aranylabdás hiába edzősködött a ’90-es években Görögországban, az ukrán parlament törvényhozásában is volt helye.
Az egykor a Liverpoolban is megforduló Titi Camara 2010-ben hazája, Guinea sportminisztere lett, azonban csak két évig tudta betölteni a posztot, mivel a kormányt átszervezték 2012-ben.
Noha Hakan Sükürnek, mint a „Boszporusz bikájának” esküvői vendége volt egykor Recep Tayyip Erdogan török elnök, ma már politikai üldözötté vált az egykori nemzeti hős hazájában, köszönhetően annak, hogy Sükür a jelenlegi hatalom fő politikai ellenfele és bűnbakja, Fethullah Gülen mellé állt a politikai színtéren. Sükür számára az sem volt túl szerencsés, hogy nyíltan albánnak vallotta magát egy egyetemi előadása során, így erős táptalajt nyújtott a hatalomnak arra, hogy elfogatóparancsot adjanak ki ellene, és így emigrációba üldözzék az egykori csatárt.
Amikor még minden szép volt: Erdogan és Gülen egy asztalnál Sükür lagziján
írta: Villányi Gergely
A cikk a szerző 2018.03.27-én az Új Szó Focitipp mellékletében megjelent cikkének bővített változata.
