Saját bevallásuk szerint történetük legnagyobb sikerét érték el a LÁSS vakfocistái az elmúlt hétvégén, hiszen egy rangos nemzetközi tornán szerezték meg a 2. helyet Lipcsében. Pedig az előjelek nem voltak túl kedvezőek, hiszen csere nélkül utazott ki a gárda Németországba, ennek ellenére kiváló csapatokat előztek meg a viadalon, valamint Tóth Gábort választották meg a legjobb játékosnak. A csapat és segítői: Nagy Atesz kapus/"edző", Kékesi Katinka Guide és mindenes, Józsi sofőr és segítő, Forgács Szabolcs, Szabó István, Almádi Csaba és Tóth Gábor mezőnyjátékosok voltak. A siker aprópóját kihasználva közöljük most újra egyik szerzőnk, Villányi Gergely egy évvel ezelőtt megjelent cikkét (Új Szó Focitipp melléklet 2017.10.10.), mely során Szabó "Sityu" István vakfocistával készített interjút, hogy azok is egy kicsit belelássanak ebbe a sportba, akik eddig nem is hallottak a vakfociról.

Tavaly indult az UEFA #EqualGame elnevezésű kampánya a társadalmi egyenlőségről, a futballról, a minden játékost összekötő láthatatlan kapocsról szól. A kezdeményezés reklámfilmjében a világ legismertebb játékosai mellett helyett kapott Szabó István is, a LÁSS (Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete) csapatának játékosa, aki bár születésétől fogva vak, mégis rendszeresen focizik, sőt a látók között is ritkán látható nagy gólokat szerez.

Hogy figyelt fel Önre az UEFA, miként került be az #EqualGame kampányfilmjébe?

Amikor az UEFA emberei nekiláttak ennek a kampányfilmnek, akkor a vakok labdarúgását is szerették volna megmutatni, így megkeresték az IBSA-t, a látássérültek nemzetközi sportszervezetét, akik a LÁSS egyesületet ajánlották a film készítőinek. Azt gondolom, hogy ez annak is az eredménye, hogy mi híresek vagyunk a sportszerűségünkről, valamint a lelkesedésünkről, sokszor már-már túlzottan is engedékenyek vagyunk az ellenfelekkel. Szóval megkeresett minket két hölgy az UEFA-tól, eljöttek az edzésünkre, beszélgettek velünk, és végül engem választottak, amiben szerintem nagy szerepe volt annak is, hogy az edzéseinken találkoztak a most 15 hónapos Boldizsár fiammal, aki levette a két hölgyet a lábáról. Emellett én vagyok a gárda csapatkapitánya, nekem voltak egyéni elismeréseim is az évek során (gólkirályi cím, torna legjobb játékosa).

Egy született vak miként kerül kapcsolatba a futballal? Honnan ered a labdarúgás iránti szenvedélye? Egyáltalán mit jelent Ön számára a labdarúgás?

Nálunk a családban Isaszegen nagy hagyománya volt a focinak, édesapám is futballozott, valamint két unokatestvérem is játszott a helyi csapatban. Szerencsére a szüleim sem próbáltak meg burokban tartani a vakságom miatt, fára másztam, bicikliztem és fociztam a többi gyerekkel. Ennek köszönhetően persze rengeteg horzsolást és sérülést szereztem, de ezeket sokszor észre sem vettem, mert a játék akkora eksztázist okozott. Szóval Isaszegen kezdődött minden, ahol a látó gyerekekkel kezdtem el focizni az utcán. Persze kapusként szerepeltem a leginkább, ahol az unokatesóm játszott előttem védőként, és ő irányított, hogy merre vetődjek. De mivel mi csak hétvégén voltunk otthon a szintén vak húgommal, ezért hétközben a látássérültek sulijában nem tudtunk focizni egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogyha bármelyik labdára egy zacskót húzunk, akkor hallani fogjuk a labdát. Onnantól kezdve a suliban is kergettük a labdát a tornateremben. Na ott aztán törtük egymást rendesen, amikor elkezdtünk a saját szabályaink szerint focizni. A sulival együtt azonban sajnos a focinak is vége lett, így maradt számomra az úszás, amit addig párhuzamosan űztem a futballal. Aztán 2010-ben felhívott egy volt iskolatársam, hogy szerzett egy igazi vakfoci-labdát, próbáljuk ki. Persze rögtön benne voltam a dologban, így a LÁSS egyesület nyílt napján is bemutattuk a dolgot dr. Ozvári-Lukács Ádám barátommal, ahol több ember érdeklődését keltettük fel a vakfoci iránt, így tulajdonképpen innen indult útjára a mi kis csapatunk. Mivel a szervezés nem az erősségem, ezért hatalmas lelkesedésemet látva feleségem, Emília segíti a gárdát ezen a téren, szinte minden szervezési feladatot ő lát el. A foci segít teljesen kiszakadni a hétköznapokból, ilyenkor minden gondot elfelejt az ember. Hatalmas áldozatokat vagyunk képesek hozni a fociért: én például a fiam születése előtt rendszeresen futottam és pluszedzéseket végeztem, de például az egyik csapattársunk Szegedről járt fel hozzánk az edzésekre.

A futball mozdulatainak elsajátítása sem lehetett könnyű, hiszen a látók esetében ez leginkább az utánzáson alapul...

Nálam ugye ez gyerekkorból hozott, és ott megtanult dolog volt, de azért nekem is sokat kellett küzdeni, hogy a lövéseim elmenjenek a kapuig. Ami vakoknál a legnagyobb problémát jelenti, hogy folyton elhagyják a labdát, ezért számunkra a legfontosabb a labdavezetés elsajátítása, ami persze más, mint a látók esetében, hiszen mi a két lábunk között terelgetjük a labdát, és nem egy lábbal toljuk magunk előtt. A lövés a másik fontos eleme a játékunknak. Ezt mindenki egyénileg tapasztalja ki, hogy mi a kényelmes és az eredményes út számára. Én például általában belsővel rúgok, csak a pontrúgásokat végzem el néha rüszttel és csőrrel, de ismerek olyan vakfocistákat, akik kiválóan lőnek külsővel. Számomra ez elképzelhetetlen, szerintem össze is akadnának a lábaim, ha ezzel a módszerrel próbálkoznék.

Szabó "Sityu" István kapura tör

Milyen módon tájékozódnak a pályán? Honnan tudják, hogy merre vannak a társak, az ellenfelek és a kapuk?

A kapus, az edző és a guide ugye segíthet a maga harmadában, de régen rossz lenne, ha csak rájuk alapozva közlekednénk a pályán. A külső segítség csak a nüanszokban segít, azt nagyjából magunktól is érezzük és halljuk, hogy merre vannak a csapattársak és az ellenfelek. A vakfoci nagyon összetett, rendkívüli figyelmet igényel, éppen ezért ha egy látó ember betakart szemmel jön közénk játszani, nagyjából 5-10 perc alatt kikészül mentálisan.

Magyarországon körülbelül hányan fociznak látássérültként? Létezik-e országok közötti versengés?

Itthon mi vagyunk az egyetlen csapat, bár úgy tudom, hogy Nyíregyházán is van egy alakulófélben lévő gárda. Mi idénytől függően 6-10 fővel vagyunk jelen az edzéseken, de sajnos az EB-re nem tudunk menni, mert kevés a B1-es stádiumú játékosunk (ez a látássérültek között a teljesen vak kategória), valamint az anyagi lehetőségeink is szűkösek, ezért számunkra a kvalifikációs torna is elérhetetlen. A fejlődésünket az is jelentősen hátráltatja, hogy sokszor foghíjasak vagyunk edzésen, valamint csak egymás ellen tudunk gyakorolni, és már nagyon ismerjük egymást. Éppen ezért külföldre kell mennünk meccseket játszani a fejlődésünk érdekében, és van is egy ligánk, ahol a prágai, a krakkói, a wroclaw-i és a brno-i csapattal mérkőzünk meg évente ötször egy-egy forduló alkalmával, amelynek mindig az egyik egyesület a házigazdája. Emellett rendszeres résztvevői vagyunk nemzetközi tornáknak, jártunk már cseh, lengyel és német megmérettetésen, de jártunk már Belgiumban és Görögországban is. Ennek köszönhetően a hátsó alakzatunk eléggé megerősödött, és bár kezdetben pofozógépek voltunk, ma már szinte bárki ellen le tudunk hozni egy 0-0-át, sőt, akár egy német csapattal is felveszzük a versenyt, pedig Németországban 9 vakfoci-csapat van.

A látássérültek focijában melyek a legfontosabb technikai és taktikai elemek?

Nálunk nagyon fontos a taktikai formáció. Ideális esetben az 1-2-1 lenne a nyerő formula, de mi sajnos nem tudunk ebben a felállásban játszani, mert ehhez egy kiváló befejező csatár szükségeltetne, akinek tökéletes technikai tudása van, így kifogástalanul veszi át a labdát, valamint jól tájékozódik a pályán is. Az ilyen játékos tulajdonképpen nem is létezik, ugyanis ehhez az kellene, hogy valaki született vak legyen, így a tájékozódása kifinomulttá váljon, viszont a technikai tudását a látók között szerezze meg.

A LÁSS SE csapata az egyik idei tornán

Az oldalvonal melletti segítő milyen formában segítheti a játékosokat?

A maga harmadában minden elhangozhat, nincs korlátozás ilyen téren. Mi már a hanglejtésből és a hangerőből is értjük, hogy mit akar a másik, de az is egyéntől függ, hogy mi hangzik el a segítőktől. Mivel én általában irányító és támadó szerepkörben játszom, azt szeretem, ha a kapu előtt a guide jelzi, hogy hányan vannak előttem és körülbelül hány méterre vagyok a kaputól. Az edző szerepe inkább a felállás kitalálásában, a cseréknél, valamint a csapat összefogásában csúcsosodik ki.

Gondolom nemcsak a meccsek, az edzések is egészen más jellegűek, mint a látóknál.

Bemelegítés és futás nálunk is szerepel a programban, de sok a labdavezetéses gyakorlat, ahol az irányváltásokra nagy hangsúly kerül, valamint a kapuralövést is sokat ismételjük, ahol variáljuk, hogy egy vagy két védő ellen kell gólt szerezni. Van természetesen támadásvezetési variációnk is, ami persze nem túl bonyolult: a kapus kidobja a labdát az egyik oldalra, ott a társunk átveszi a labdát, majd átpasszolja a másik oldalra, ahol a másik társunk kapura lő. Természetesen sokat meccselünk is edzésen, valamint a rögzített szituációknak is nagy szerepe van a vakfociban, így erre is nagy figyelmet fordítunk. Általában ezeket úgy indítjuk, hogy két ember egymás mögé áll, és a hátsó az első ember elé pöcköli a labdát, aki így már többször is hozzáérhet a labdához.

Figyelemmel követi a világ labdarúgását? Volt már látók által játszott meccsen?

Természetesen már többször is voltam profi meccsen, legutóbb a Balmazújváros-Debrecen NB1-es meccset néztük meg a többiekkel, de ezekre a találkozókra inkább csak a meccs légköre miatt megyünk ki, jobban szeretjük az alsóbb osztályú meccseket, ahol halljuk a játékosokat, valamint még azt is, amikor valaki belerúg a labdába. A profi meccseket olyan emberrel szeretjük nézni, aki jól közvetíti a lényeget, de az sem jó, ha nagyon részletesen próbálja átadni a látottakat, mivel mi el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehet a látók focija, nekünk más az elképzelésünk a fociról. De mindez az egész életünkre igaz: a részletek sokszor elvesznek, de a lényeg mindig megmarad. Nekem egyébként a Barcelona a kedvenc csapatom, éppen ezért régebben több csatornán keresztül is meghallgattam ugyanazt a meccset, hogy más-más kommentátor szemszögéből is halljam ugyanazt a dolgot.

Szabó "Sityu" István többek között Luis Figóval az UEFA rendezvényén

A környezete miként viszonyul a hobbijához?

A családom büszke rám, különösen a focista unokatesóim, azonban édesapám két lábtörés után már megkérdezte, hogy nem akarok-e inkább újra úszni. Azt pedig már említettem, hogy a feleségem mennyire támogatja a csapatunkat. A családom szerencsére mindig támogatott mindenben, de sajnos ez nagyon ritka a vakok esetében. Jó részük integrált oktatásban nő fel, a tanárok nem tudják, hogy mit engedhetnek meg nekik és mit nem, így általában a testnevelés óra során nem igazán dolgoztatják meg őket, ami ezáltal a vakok mozgáskultúráját szinte a nullára csökkenti.

Szabó István vakfoci-kalauza

Szabályok: Egy csapat 4 vak mezőnyjátékosból és egy látó kapusból áll. A pálya harmadokra van osztva, ha a védőharmadban van a labda, akkor a kapus segíthet a társainak, a középső harmadban az edző, a támadó harmadban pedig a kapu mögött elhelyezkedő guide. A pálya oldalán palánk van, a kapu mellett kimehet a labda. A játék síptól sípig megy, a két sípszó a gólt, a hármas sípszó a meccs végét jelzi. A fejvédő nem kötelező, de erősen ajánlott. Elvileg nem lehet lógatott fejjel játszani, ami a született vakok esetében azért problémás, mert nekik ez a természetes testtartásuk, ugyanis így jobban hallanak. Aki a labda irányába mozog, annak folyamatosan beszélnie kell. A hivatalos szó a voy (spanyolul megyek), de a lényeg, hogy jelezd, hogy közeledsz a labda felé. Félrevezetni természetesen nem lehet a másikat.

Pálya: Mi a kézilabda méreteit követjük a kapuk és a pályaméretet illetően, de a legújabb nemzetközi szabályok a gyeplabda kapuméreteit írják elő, ami 3,66 x 2,14 méter. Sajnos nálunk sok kispályát labdafogó hálóval vettek körbe, ami számunkra végzetes, ha a palánkhoz van kötve a háló, mert a kezeinket így összekaszaboljuk. Ezért sajnos Magyarországon elég kevés pálya jöhet számításba, ahol vakfocit lehet játszani.

Labda: 4-es futsal-labda, amelynek hat oldalára egy kis fém betét van szerelve, amiben csörgők vannak. Néha ha a fém résznél találod el a labdát, azt hosszú időre megérzed a lábujjaidon...

Passz: Ha nálam van a labda, akkor a társaim kiabálnak felém, hogy „itt, itt, itt vagyok”, ha pedig a társaimnál van a labda, akkor én teszem ugyanezt.

Szerelés: Kétféle fajtája van: az egyik amikor megvárom a labdát vezető ellenfelet és beállok elé (feltartom), a másik pedig amikor kilépve próbál szerelni a hátvéd. Ekkor szoktak a durva sérülések keletkezni. A lényeg, hogy kézzel mindig tompítunk az ütközéseken.

Kirúgás: Általában a kapus a támadóharmad és a félpálya közé dobja ki a labdát, ahol vagy még egy passz következik, vagy egyből kapura küldjük a labdát.

Sorfal: A látó focival ellentétben itt akár az egész csapat, tehát mind a négy mezőnyjátékos is beállhat a sorfalba.

Játékvezető: Bár a laikusok nem gondolnák, nálunk is van reklamálás, ami főleg a testi kontaktok megítélésénél szokott előfordulni. A kezezést azonban nem veszik annyira szigorúan, csak akkor van sípszó, ha a kezezés jelentősen befolyásolja a labda útját.

Csel: Ez az ami nincs nálunk, ugyanis minek. Egyébként pedig a lövőcsel formájában létezik, hogy bemutatjuk, hogy a hosszúra lőjük, de visszahúzzuk a rövidbe.

Fejelés: Ez is nagyon ritka. 6-7 év alatt egy fejesgólra emlékszem, az is egy edzésen történt, mégpedig oly módon, hogy a lövést védő kapusról a visszafutó védő fejére pattant a labda, aki így öngólt fejelt.

Ünneplés: Na ez az amit mi nagyon rosszul művelünk. A kapusunk és az edzőnk sokszor mondja is nekünk, hogy „Örüljetek már, gólt lőttetek!” Arra is volt azonban már példa, hogy örülni akartunk, de elkerültük egymást, így elmaradt az ünneplés.

Az interjút Villányi Gergely készítette.