Franklin Foer szerint a labdarúgás „gyakran mélyebb érzéseket kelt, mint a vallás, és a hagyományok tárházaként legalább ugyanannyira része a közösségi létnek. Franco uralma alatt az Athletic Bilbao és a Real Sociedad klubjai voltak az egyedüli színterek, ahol a baszk emberek anélkül fejezhették ki kulturális büszkeségüket, hogy börtönben végezték volna.” (Franklin Foer – A világ fociszemmel, 11-12.) Mindez a katalánokra is igaz volt, és igaz a mai napig, hiszen számukra az FC Barcelona az egész nemzet szimbóluma. Spanyolország egyik elismert kortárs írója, Manuel Vazquez Montalbán Lesen címen megjelent könyvében azt írja a klubról, hogy „az állam nélküli nemzet eposzi fegyvere... a Barca győzelmei ahhoz hasonlóak, mint amiket Athén aratott Spárta felett.” Miután egy 1925-ös barátságos mérkőzés előtt a katalán szurkolók kifütyülték a spanyol himnuszt, Primo de Rivera tábornok hat hónapra bezáratta a Barca stadionját, Joan Gamper alapító-elnöknek pedig menekülnie kellett az országból. Noha az FC Barcelona a katalán öntudat tökéletes metaforája, alapítója nem katalán származású, de mindent elmond a svájci Hans Kemperről, hogy nevét lefordította katalán nyelvre (Joan Gamper). Gamper csodálója volt a katalánok szent ügyének, az autonómiának, és az ő vezetése alatt került a címerbe a katalánok védőszentjének, San Jordinak (Szent György) a keresztje, és vele együtt a katalán nemzeti színek is. Ahogy Katalónia is egy nagy „olvasztótégely” kereskedelmi szerepe miatt, úgy a klub is számos nemzet fiait foglalkoztatja, ennek ellenére rendkívül sok saját nevelésű játékosa van, ami annak is köszönhető, hogy már fiatalon begyűjtik legendás akadémiájukra, a La Masia-ra a tehetségeket, akik ott szívják magukba a katalán mentalitást és harcmodort. „Könnyen megtörténhetett volna, hogy a Barcelona az ellenkező irányba induljon el. Lehetett volna a radikalizmus, az erőszak és a sérelmi politika gyűjtőhelye. Azonban a Barca kozmopolita nacionalizmusa túlságosan is mélyről fakadt. Része a nemzeti kultúrának és annak a szellemiségnek, amelyből a klub született.” (Franklin Foer - A világ fociszemmel, 181.) Ahogy de Rivera alatt is az ellenállás központja volt Katalónia, úgy Franco uralma alatt sem enyhült az ellentét a spanyol kultúrát szajkózó hatalommal szemben. Így fokozatosan kialakult az a katalán sztereotípia, miszerint ők a korszerűséget, a haladást, a kultúrát képviselik, miközben Madridot lusta és kulturálatlan tahók lakják.
Joan Gamper
A futball nagy politikatörténeti kérdését Umberto Eco tette fel, miszerint: „Vajon lehet-e forradalmat csinálni meccsnapon?” A belgrádi Crvena Zvezda huligánjai segédkeztek Milosevic megbuktatásában, a Ceausescu kivégzését eredményező forradalom is onnan indult, hogy a román szurkolók elözönlötték Bukarest utcáit, amikor a csapat kijutását ünnepelték az 1990-es Világbajnokságra. Hasonló keretek között bukott meg a paraguayi diktátor, Alfredo Stroessner is. Iránban csaknem forradalomhoz vezetett az 1998-as világbajnoki részvétel, így a hatalom egy darabig Dubaiban „pihentette” aranylábú fiait. Mivel a labdarúgás hatalmas népszerűségnek örvend, egy-egy futballesemény kapcsán könnyen felszínre kerülhetnek égető társadalmi kérdések, mint legutóbb Brazíliában, s az adott hatalmak is gyakran használják propagandisztikus célokra. A skót társadalom ellentétei is kiválóan megfigyelhetőek a két nagy klub, a Glasgow Rangers és a Celtic harcának tükrében. A két glasgow-i klub közül az előbbi a protestánsok csapata, míg az utóbbi a katolikusoké. A két klub rivalizálást már a kezdetek óta Old Firmnek (Régi Cégnek) hívják, ugyanis a „klubok nagy egyetértésben húznak hasznot szurkolóik kölcsönös gyűlöletéből.” (Franlik Foer – A világ fociszemmel, 43.) Sőt, mind a Rangers, mind a Celtic csak tovább szítja a tüzet a szurkolók között, stadionjaik hangszóróiból azok a dalok szólnak, amelyekre saját szurkolóik saját verziókat költenek, például a Rangers otthonában, az Ibroxban Tina Turner „Simply the best” dalára több tízezer torokból üvöltik, hogy „B...a meg a pápa!”... A gyűlölet üzlet számukra, így eszük ágában sincs csillapítani a feszültséget, minden lehetséges módon pénzt akarnak látni egymás mocskolásából, zászlókat és relikviákat is árulnak, amelyen az ősi riválist gyalázó szavak szerepelnek.
Egy bábu lóg Rangers-sállal a nyakában a Celtic stadionjában...
A labdarúgás ma már kőkemény üzlet, amiben döntő jelentősége van a televíziónak, ugyanis azzal, hogy a csapatok képernyőre kerülnek, ők is kereskedelmi termékké válnak, sőt, ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy maguk is reklámhordozóvá lettek. A stadionokban és a mezeken elhelyezett reklámokért ma már hatalmas összegeket kell kifizetni, sőt a sportszergyártók is sorban állnak azért, hogy a nagy klubok az ő szerelésükben fussanak ki a pályára. A Manchester United az idei szezontól tíz éven át újra Adidas-szerelésben játszik, amiért a sportszergyártó 750 millió angol fontot fizet. A nagy kluboknak ma már számos bevételi forrásuk van, hogy csak a legfontosabbakat említsük: televíziós jogdíjak, jegy- és bérletértékesítés, reklámfelületek kiadása, mez és ajándéktárgyak eladása, szponzorációs szerződések, játékosok adás-vétele, helyezési prémiumok. A világ legjobb csapatai a tőzsdén is szerepet kapnak, és folyamatosan új erőforrások után kutatnak. „A klubok ugyanis tudatosan ügyelnek arra, hogy olyan játékosokat igazoljanak, akikkel világszerte növelni tudják népszerűségüket és piaci értéküket, még ha az illető nem is egy Ronaldo kaliberű játékos. Erre kiváló példa a Manchester United 2005-ös igazolása, a dél-koreai Pak Dzsi Szung leszerződtetése. Dél-Korea ¾-e azóta Manchester United szurkolónak vallja magát...” ( Juhász Gergely: A játékon túl... A foci forradalma és a globalizáció (In: A játék hatalma: Futball –Pénz – Politika), 43.) A tíz évvel ezelőtti esethez hasonló Keiszuke Honda leigazolása is, aki 2014-ben csatlakozott az AC Milan csapatához, megnyitva az olasz klub számára a japán piacot. Ma már minden jelentősebb futballklub rendelkezik pénzügyi stratégiával: van aki a játékoseladások, van aki a sikerek, van aki a marketing, van aki az imázsépítés által akar sikeresebbé válni. A játékosok pedig a klubok legfőbb értékei, így nem csoda, hogy nekik is terméket kell előállítaniuk. Posztok szerint lebontható, hogy kinek milyen terméket kell produkálnia, például egy csatárna gólokat kell termelnie. Mindennek az analizálására ma már elemzői csapatok állnak a klubok rendelkezésére, akik sokszor már csak a száraz statisztikák miatt is képesek leigazolni egy játékost. Miután a játékospiac liberalizálása is megtörtént az Európai Uniós elvek mentén, a futballban ugyanúgy megfigyelhető az értékek centrum felé áramlása, mint az élet bármely más területén. „A futballcentrumországokban, mindenekelőtt Angliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában és Spanyolországban olyan óriási multinacionális tőkés társaságok, egyesülések léteznek, amelyek monopolizálták a futball játékospiacát, illetve a futballra ráépült fogyasztási és reklámüzleteket. Olyan árdiktátumokat kényszerítenek rá a világra, amelyen csak azok a »cégek« versenyképesek, amelyek dollármilliárdosok. (...) Az igazi futballnagyhatalmak a félperiférián (Brazília, Argentína) legjobb játékosaikat a centrumországokba helyezik ki mint olyan tőkét, amelyből fenntarthatják magukat, de ami egyszer s mindenkorra függő helyzetbe is hozza őket...” (Krausz Tamás: A magyar futball „szétglobalizálása” (In: A játék hatalma: Futball –Pénz – Politika), 17.) Azoknak a periférián és félperiférián elhelyezkedő nemzeteknek, akik kevesebb jó játékossal rendelkeznek, mint az előbb említett dél-amerikai országok, még ez a függő helyzet sem jut osztályrészül. Ők szinte fillérekért engedik át legjobbjaikat a futballcentrumban lévő csapatoknak, ugyanis a világ összes játékosa ezekbe a bajnokságokba vágyik.
Sir Alex Ferguson és Pak Dzsi Szung
Nemcsak maga a csapat, nemcsak egy klub gazdasági háttere, hanem a lelátók népe is hűen tükrözi a társadalmi jelenségeket. Míg régen megvolt az illúziója annak, hogy a lelátón helyet foglaló szurkolók a pálya szélén egyenlőek, addig ma már sokkal több rétege van egy labdarúgó mérkőzés közönségének. Köszönhetően annak, hogy a futball is a szórakoztatóipar része lett, a jegyárak olyan magasba szöktek, hogy a legszegényebb társadalmi csoportok be sem jutnak a stadionokba. (A Liverpool szurkolói ezért is tüntettek egy mérkőzés végén idő előtti távozásukkal, a Borussia Dortmund ultrái pedig tiltakozásul teniszlabdákat dobtak a pályára.) A leggazdagabbak saját páholyokból figyelik az eseményeket, pezsgőt szürcsölve és kaviárt falatozva, és a valódi szurkolók is egyre inkább egy színház nézőihez kezdenek hasonlítani, ahol a jobb helyekért már komoly összegeket kell fizetni, az átlagnak pedig marad a kakasülő, ahonnan távcsővel figyelheti kedvenceit. Ellentétben a régi időkkel, már nem kiabálhatunk bármit egy meccsen. Régen a társadalmi feszültségek levezetésére is felhasználható volt egy-egy paprikás hangulatú mérkőzés. Ma már ezen a téren is szigorú szabályok vannak érvényben, de „természetesen” a lelátókon elhangzó sértések nem mindenkire vonatkoznak ugyanolyan mértékben. Ahogy a valódi politikában, itt is sokat számít egy-egy klub vagy nemzet sportdiplomáciája, nem csak a határokon kívül lehet ügyesen helyezkedni. Sokan felismerték, hogy mekkora lehetőségeket rejt a futball a népszerűség növelésére, így Silvio Berlusconi az AC Milan elnök székéből ült át az olasz miniszterelnöki bársonyszékbe, míg az Arkan néven elhíresült szerb háborús bűnös, Zeljko Raznatovic a Crvena Zvezda vezérszurkolójából lett egy fél hadsereg vezére, s az egyik legbefolyásosabb személy, akit bűnei ellenére ma is kultikus hősként tartanak számon. Sokat elmond egy országról, hogy miként működik a futballjuk. Brazíliában már a bajnokság lebonyolítása is átláthatatlan, hogy a klubok hátteréről ne is beszéljünk. Csakúgy mint a politikában, itt is a korrupció uralkodik, így nem csoda, hogy a játékosok szinte menekülnek Európába. Persze Európa sem makulátlan, Olaszországban a maffia árnyéka erősen rávetül a futballra, míg Oroszországban az oligarchák uralják a klubokat. Németországban és Angliában a tervszerű építkezés a bevett szokás, míg az Egyesült Államokban a többi látványsporthoz (NBA, NFL, NHL) hasonlóan a labdarúgás élvonalbeli klubjainak is szigorú szabályok mentén kell működniük. Egyre inkább a futballban is megmutatkozik Kína gazdasági fellendülése, hatalmas pénzeket fektetnek a labdarúgásba is, és az európai topklubokhoz hasonló fizetésekkel csábítják a legnagyobb sztárokat magukhoz, hogy emeljék a kínai foci színvonalát.
Silvio Berlusconi számára sok szavazatot hoztak a kupák
Franklin Foer szerint: „Amikor az edzők, mint alkimisták, különféle kulturális összetevőkből kotyvasztották össze a csapatokat, gyakran csodálatos új élményt is teremtettek. A cinikus, védekezés központú olasz stílusba új életet vitt a szabadabb szellemű holland és brazil játékosok megjelenése. Az íztelen angol stílust (vagy stílustalanságot) némileg enyhítette egy kis kontinentális fűszerezés, amit a Csatornán túlról szereztek be, francia csatárok formájában. Kanapémról szemlélve úgy tűnt, ez a játék sokkal inkább előrehaladt a globalizáció folyamatában, mint Földünk bármely más gazdasági rendszere.” ( Franklin Foer – A világ fociszemmel, 11.) Bár a futball közegét egyre több kötöttség jellemzi, szerencsére maga a játék újra és újra meg tud újulni. Szinte minden évben találkozhatunk taktikai újításokkal, melyekre gyorsan megtalálják az ellenszert a labdarúgás teoretikusai, hogy aztán újabb váratlan húzásokkal találják magukat szemben. Hál’ Isten mindig jönnek újabb és újabb kivételes képességű játékosok és edzők, akik kreativitásukkal és egyéni látásmódjukkal elkápráztatják a világot. A rendhagyó tehetség itt is utat tör magának, ugyanúgy, ahogyan a társadalomban is.
írta: Villányi Gergely
