Nem szokványos eset, de nem is példa nélküli, hogy egy futballmérkőzésen a játékosok felülbírálják a játékvezető döntéseit, és a két csapat egymás között megbeszélve szerez érvényt a Fair Play szellemének. Összeállításunk most ezeknek az eseteknek állít emléket. 

A román bírók álnéven próbáltak meg csalni

A 2017. január 25-én lejátszott Pogon Szczecin – FC Astra Giurgiu (3-1) felkészülési mérkőzésen a játékosok három büntetőt is szándékosan kihagytak, mivel mindkét csapat meg volt róla győződve, hogy a játékvezetők el akarták csalni a meccset. A lengyel és a román csapat említett mérkőzésén több gyanús jel is arra mutatott, hogy a meccset vezető román bíró, Cristian Catana és társai manipulálni akarták az eredményt. Ténykedésük már ott gyanússá vált, hogy nem vállalták igazi nevüket, és a mérkőzés jegyzőkönyvében bolgár játékvezetőknek adták ki magukat. Mint később kiderült, Catana egy héten belül bolgár, török és szlovén bíróként is feltűnt, valamint külsejét is jelentősen megváltoztatta: szakállt növesztett és kopaszra nyírta a fejét. A fogadásokat megfigyelő nemzetközi szervezet, a Federbet szerint a mérkőzés során különösen sok fogadás érkezett arra, hogy sok gól esik a találkozón, így nem meglepő, hogy a játékvezető két nevetséges tizenegyest is ítélt a meccsen. Szerencsére a csapatok számára is nyilvánvalóvá vált a csalás, így mindkét oldalon direkt maradt ki a büntető. Az első alkalommal az Astra játékosa a kapus kezébe gurította a labdát, azonban a bíró újrarúgatta a büntetőt. Ekkor már azonban biztosra ment a román csapat, és csúnyán mellélőtték a labdát. A másik oldalon a szczeciniek is hasonlóan szereztek érvényt az igazságnak, ők is méterekkel a kapu mellé küldték a játékszert a jogtalan tizenegyesből. A Gazeta Sporturilor bukaresti sportnapilap oknyomozó riportja szerint Catan és társai hat mérkőzés manipulálásában is érintettek lehetnek, melyek között a CFR Cluj - Mezőkövesd felkészülési mérkőzés is szerepel, ahol szintén több büntetőt is ítéltek a játékvezetők, ott azonban csak az egyik büntetőt hagyta ki szándékosan a román csapat.

A botrányos Pogon Szczecin – FC Astra Giurgiu (3-1) felkészülési mérkőzés

Amikor „véletlen” gól után hagyták az ellenfelet gólt szerezni

2015. augusztus 8-án játszották az angol harmadosztályú (League One) Doncaster Rovers – Bury mérkőzést, amikor egy sérülést követően a hazaiak csatára, Harry Forrester a játékvezető labdaejtését követően sportszerűen a vendégek kapusának, Christian Waltonnak a kezébe szerette volna ívelni a labdát, azonban a lövés annyira jól sikerült, hogy a labda Walton fölött a hálóba hullott. Hiába próbálták meg a doncasteri játékosok érvényteleníteni a gólt a játékvezetőnél, ő a szabályok szerint járt el, és megadta a találatot. Ezek után a hazaiak úgy döntöttek, hogy a középkezdést követően nem avatkoznak a játékba, így engedve a vendégcsapatot, hogy gólt szerezzen. Valószínűleg ez volt élete legkönnyebb gólja a vendégek csatárának, Leon Clarke-nak.

Doncaster - Bury összefoglaló

Ugyanez a szituáció játszódott le egy 2006-os Ajax Amsterdam – Cambuur holland kupameccsen is, ahol a hazaiak frissen bemutatkozó reménysége, Jan Vertonghen ívelt véletlenül a vendégek kapujába. Társai azonban helyrehozták a fiatal reménység „hibáját”, és engedték a Cambuur csapatát egyenlíteni.

Vertonghen gólja és a "retorzió"

Amikor a csapat nem minden tagja sportszerű

Hasonló eset történt Olaszországban az Ascoli – Reggina másodosztályú (Serie B) mérkőzésen 2009. decemberében is, ahol azonban az első találat közel sem véletlenül született. Egy vendégjátékos sérülését követően az egész Reggina-védelem leállt, várva arra, hogy a játékvezető megszakítsa a mérkőzést, hogy társukat ápolni lehessen. Két Ascoli-játékos azonban másként fogta fel a dolgot, és kihasználva a helyzetet kipasszolták a kapust, így Mirko Antenucci meg is szerezte a vezetést az Ascolinak. A gól heves indulatokat váltott ki a vendégek részéről, dulakodás alakult ki, mely során a vendégektől ki is állított egy embert a játékvezető. Végül a hazai csapat engedélyezett egy gólt a Regginának, amely ezután emberhátrányban is megnyerte a mérkőzést 3-1-re.

Ascoli - Reggina összefoglaló

A tragikus események után nemes gesztust gyakorolt a Leicester

2007. szeptemberében a Notthingham Forest a Leicester City FC-t fogadta az angol Ligakupában. A mérkőzésnek azonban 1-0-ás hazai vezetésnél, a szünetben véget kellett vetni, mert a vendégek játékosa, Clive Clarke összesett. Szerencsére a hazaiak orvosi stábja megmentette a védő életét, azonban a szövetség újrajátszást rendelt el, ahol a mérkőzést az elejétől, 0-0-ról kell kezdeni. A Leicester azonban sportszerűségből, és a Notthingham orvosi stábja iránt érzett hálája jeléül, már a mérkőzés előtt jelezte, hogy engedni fogják a hazaiak számára, hogy megszerezzék a vezetést. Ennek szellemében a hazai kapus, Paul Smith be is gyalogolt az akkor éppen a Leicesterben védő Fülöp Márton kapujába. Végül a vendégek az utolsó percekben két gólt is szereztek, így 3-2-re megnyerték a mérkőzést.

A nemes gesztus

A szándékosan kihagyott büntetőknek nem is annyira ritkák

A futball története során már megszámlálhatatlan esetben történt meg az, hogy bár a játékvezető a tizenegyes pontra mutatott egy-egy kérdéses szituációban, végül a támadó csapat játékosa beismerte a reklamáló ellenfél igazát, és sportszerűen elmondta az igazi történéseket. Ilyenkor a bíró vagy visszavonta az ítéletét, vagy a szabályokhoz ragaszkodva elvégeztette a büntetőt, amit a Fair Play szellemében a támadó csapat kihagyott. Az azonban nem mindennapos a labdarúgásban sem, hogy egy néző miatt ítélnek tizenegyest. Pedig 2003. februárjában ez is megtörtént egy Irán – Dánia barátságos mérkőzésen, amikor a félidő végéhez közeledve, egy nézőtéri sípszóra azt hitte az iráni játékos, hogy az a félidőt jelentő játékvezetői hangjelzés, és a tizenhatoson belül felkapta a labdát, és odadobta a bírónak. Mivel a játékvezető nem jelzett, így kénytelen volt büntetőt ítélni kezezésért, azonban a dán ítéletvégrehajtó, Morten Wieghorst a kapu mellé gurította a labdát.

Wieghorst büntetője 

A kézzel elért gólok esete

A kérdéses büntetők mellett a kézzel elért találatok sora sem rövid a futball történelmében. Néhány esetben a „vétkes” gólszerző a Fair Play szellemének fittyet hányva rohan ünnepelni a szurkolókhoz, szeme sarkában pedig mosolyogva figyeli, hogy a gólt kapó csapat játékosai miként perlekednek a játékvezetővel. Szerencsére azonban az is gyakori eset, hogy a kezező játékos beismeri bűnét, és elmondja a bírónak, hogy a találat szabálytalan körülmények között esett. Ezen szituációkból talán Miroslav Klose „beismerő vallomása” a leghíresebb, amely egy 2012. szeptemberi Lazio - Napoli olasz bajnokin történt meg. Azért is a német csatár tettét emeljük ki a kezezések közül, mert Klose még a Werder Bremen játékosaként is tett egy sportszerű beismerést, igaz akkor a javára megítélt büntetőt vonatta vissza.

Klose kezezése és beismerése

Di Canio gólszerzés helyett megszakította a játékot

2000. decemberében az Everton – West Ham United angol bajnoki mérkőzés során az egyik vendégtámadás alkalmával a hazaiak kapusa, Paul Gerrard egy tisztázási kísérlet után a földön elterült, azonban a labda játékban maradt, amit a vendégek be is adtak a kapu elé. A West Ham csatára, Paolo Di Canio azonban ahelyett, hogy a gólszerzésre koncentrált volna, inkább maga szakította meg a játékot a bíró helyett, és két kézzel elkapva a labdát, rögtön lehetőséget teremtett a sérült kapus ápolásának. Az olasz támadó tettét Fair Play-díjjal jutalmazták.

Di Canio Fair Play-díjas tette.

Írta: Villányi Gergely

A cikk a 2017.02.28-án megjelent Új Szó Focitipp mellékletében jelent meg.

A futballisztika oldal egy új sorozatot indított augusztusban a győri Műhely irodalmi folyóirattal karöltve, mely során minden hónap utolsó péntekét az irodalomnak szenteljük. Természetesen maradunk a futball körül, így felidézzük a Műhely folyóirat 2004-es legendás Foci-különszámát, mely felvonultatta a kortárs irodalom élvonalát. Ezúttal Lövétei Lázár László Radnóti és Faludy György-díjas, valamint Balassi Bálint-emlékkarddal kitüntetett erdélyi költő és műfordító versét közöljük.

Lövétei Lázár László: A félidő szabályai

1.

A félidőben följavul a forma,

a félidőt nem várja mégse senki:

a félidő nem lehet soha „Volna" –

a félidő mindig „Hogyhogy csak ennyi?"...

A félidő az összevisszaságra

„Nyugi fiú!“-val sose válaszol:

„Mikor pirosul már be az a sárga?“,

mondja, és igaza van valahol –

a félidőben nincs „Teszek-veszek...”,

a félidőben nincs se „Kispadon...”,

se „A nyerőember majd én leszek...”,

a félidő nem csak irodalom:

a félidő csak félidő lehet

– s a félidőben minden mást jelent...

2.

A félidőben egyszer van a „mindig” –

Lehet, hogy ezért „fél” a félidő

(nincs olyan, hogy az embert odaintik,

hogy „na fiú, még újrakezdhető!”);

a félidő nem szimpla „1x1”,

a félidőben mindig lecserélnek,

a félidőben minden tétre megy,

ez a hogyishívjákja az egésznek –

a félidőnek csak előnye van,

a félidő nem egy szegény rokon,

a félidőben mérhetem magam,

a félidő mindig „Végső soron…”:

a félidőben nincs se „Majd...“, se „Ha...“

– sőt, rendes félidő se lesz soha...

Félidei öltözői élet.

Nemrég, November 15-én hunyt el Aldyr Garcia Schlee író, újságíró, tudós, tanár és illusztrátor, aki megalkotta a brazil válogatott máig használatos mezét. Az ikonikussá váló „canarinho” (kis kanári), vagy más néven „amarelinha” (kis sárga) összeállítás zölddel szegélyezett kanárisárga felsőből, kék nadrágból és fehér zokniból áll, és egy 1953-as versenypályázat győzteseként született meg. A pályázatot azért írta ki a brazil szövetség, mert az 1950-es, balul elsült hazai világbajnokság után olyan mezt szerettek volna, amely jobban egyesíti a nemzeti zászló színeit. De hogy miként is jutott el a futballmezek története addig, hogy pályázat döntsön egy válogatott színösszeállításáról, arról alábbi cikkünkben többet is megtudhatnak az olvasók.

 Aldyr Garcia Schlee "saját összeállításában"

Kezdetben még a sapkáról ismerték fel a csapatokat

Aki vett már részt igazi futballmeccsen, az pontosan tudja, hogy nagyon nem mindegy, a csapata milyen mezben lép pályára. Egy szép, tiszta mez önbizalmat adhat a viselőjének, egy agyonmosott, fakó mez pedig kisebbségérzést válthat ki, különösen, ha a másik csapat új és elegáns összeállításban játszik. A 19. század közepén a labdarúgás egyet jelentett a brit futballal, hiszen a világ többi táján csak 15-20 éves lemaradással kezdték el űzni ezt az Angliában kialakuló sportot. A szigetországban az 1860-as években még inkább öltönyre hajazott a labdarúgók ruhája, mintsem egy mai futballmezre. Ekkoriban ugyanis még az úriemberek játéka volt a foci, így a jólöltözöttség nem volt meglepő a pályán sem. Ezidőtájt az egyensapka jelentette a különbséget a csapatok között, és csak hosszú évtizedekkel később kopott ki a stadionok szertáraiból az egységes fejfedő. Ezeknek a klasszikus futballsapkáknak az utolsó darabjai nem is kísérték el gazdáikat a pályára, mivel egy idő után már csak egy-egy fontos esemény emlékére kapták őket a játékosok, így például egy-egy válogatottság, bajnoki cím vagy kupagyőzelem apropójából.

Az 1870-es évek környékén kezdtek megjelenni az egységes mezek, mivel a sapkáról való megkülönböztetés egyre problémásabbá vált mind a játékosok, mind az egyre népesebb nézőközönség számára is. Természetesen a csapatmezek színei az alapító klubok és iskolák címereit követték, így a mai focikedvelők számára meghökkentő szín- és mintakombinációkkal is találkozhattak az akkori szurkolók: lazacrózsaszín, bíbor és babakék színű, valamint harlekinmintás és felemás felsőket is láthattak a nézők. Nemsokkal ezután ezek a sokszor egzotikus kombinációk elkezdtek kikopni a futballból, egyre inkább az egyszerűség és a jól láthatóság szempontja került előtérbe, melynek több oka is volt. 1863-ban elfogadásra került az egységes szabályrendszer, és megalakult az Angol labdarúgó-szövetség (The Football Association, a továbbiakban F.A.), ezzel pedig a labdarúgás és a rögbi útjai szétváltak, és a fociban megengedett lett az előrejáték is. Fontossá vált, hogy minden oldalról jól felismerhetőek legyenek a mezek még sárosan is. A másik lényeges folyamat pedig a munkásosztály egyre erőteljesebb megjelenése volt a futballban, ami nemcsak külsőségekben, hanem összetételben is megkívánta a mezek egyszerűsödését, hisz mindenki maga vásárolta meg a saját öltözékét. Az 1872-es Skócia elleni mérkőzésen az angol válogatott például fehér mezt, fehér térdnadrágot és sötétkék sapkát viselt.

Az első bajnokság fontos mérföldkő volt

Az első bajnokságot 1888-ban írták ki Angliában, ami a futball gyors professzionalizálását vonta maga után, és ami tovább egyszerűsítette a csapatruházat kérdését is, hiszen így már a klubok vásárolták meg a mezgarnitúrákat a játékosaiknak, és természetesen számukra a költséghatékonyság jelentette a legfőbb szempontot. 1891-ben az F.A. bevezette azt a szabályt, hogy a következő szezonra regisztrálni kellett a csapatok színeit, és két külön klub nem regisztrálhatta ugyanazt a színösszeállítást. Az ezt követő évben lazított a szövetség az előírásokon, de kötelezővé tették mindenki számára egy fehér garnitúra beszerzését, amit egyezés esetén a hazaiaknak kellett felvenni (az alapból fehér színű csapatoknak más színű volt a váltómeze). A századfordulóig a nadrágokra vonatkozó rendelkezés az volt, hogy térd alatt kellett végződniük, és fekete, fehér vagy esetleg tengerészkék színűek lehetettek. Érdekesség, hogy azt már nem szabályozták, hogy egy csapat egységes gatyában lépjen pályára, így akár több szín is előfordulhatott egy gárdán belül. 1904-től már játszhattak rövidebb nadrágban is a játékosok. A zoknikra még ennyi megkötést sem alkalmaztak ekkoriban, így a sportszárak elég vegyes képet mutattak. A századforduló környékén kezdték el regisztrálni a zoknik színét, és eleinte egyszínűek voltak, de hamar megjelentek a különböző dizájnelemek, mint például a körbefutó csíkok a visszahajtáson. A sötét színek domináltak: a fekete, a sötétkék és ritkább esetben a vörös, a világosabb tónusok megjelenésére még körülbelül 50 évvel később került sor. A mezek tekintetében az 1900-as évek elején közkedvelt minta volt a széles, hosszanti csíkozás, majd az 1909-es FA-kupa döntőjében a Manchester United egy két vállon végződő vörös V mintával a (fehér) mezén lépett pályára, ami a szintén újdonságnak számító fűzős nyakrésszel együtt ezután divatba jött más kluboknál is. Pár évvel később a zsinórokat a nyaknál felváltották a gombok. A mezek ekkor elsősorban erős és természetes anyagokból: sűrű gyapjúszövetből, majd az olcsóbbnak és praktikusabbnak bizonyuló pamutból készültek. A világ többi részén pedig a futball hazája, Anglia volt a követendő példa minden szempontból, így a mezek tekintetében is. Például a Juventus számára a Notts County fekete-fehér csíkos felsője volt az etalon, míg az Athletic Bilbao számára a Southampton piros-fehér csíkos szerelését vitte haza egy Angliában tanuló baszk diák.

A Notts County 1894-ben.

Számozás, rövid ujj, műszál: az 1930-as években újabb fontos előrelépések történtek

Az 1930-as évektől kezdett elterjedni a galléros mez, valamint a nyakrésznél egyre inkább a gomb lett a megszokott a fűző helyett. Ennél is sokkal jelentősebb vívmány volt, hogy az 1933-as FA-kupa döntőjében, a Manchester City-Everton összecsapáson jelentek meg először számok a játékosok mezén: az Everton-játékosokat 1-től 11-ig, míg a City-játékosokat 12-től 22-ig számozták meg. A II. világháború után már általánosan elfogadottá vált, hogy mindkét csapatot 11-ig jelölték, és a számok meghatározták a pozíciókat is, például a középcsatár mindig a 9-es mezben rúgta a gólokat. A háborús jegyrendszer maga után vonta azt is, hogy a csapatok sem válogathattak túl széles skálán a mezek vásárlásakor, így az egyszerűség lett a fő irányelv, ami a nadrágoknál hozott komolyabb változást: lazábbak, lezserebbek lettek, de még mindig térdig értek.

A City-játékosok a '33-as FA-kupadöntőn

Aztán az 1953-as FA-kupa döntőjében a Bolton Wanderers egy fényes, műszálas felsőben lépett pályára, amit persze más klubok is átvettek, és ekkor kezdett egyre inkább teret nyerni a rövid ujjú mez is. Az 1953-as angol-magyar hatásai a felszerelések terén is kimutathatóak: Angliában egyre több V-nyakú, könnyű, rövid ujjú mezt, és térd fölött végződő pamutnadrágot fedezhettek fel a korabeli nézők. A gatyák fokozatos rövidülése egyébként egészen az 1990-es évek elejéig tartott, ekkor a Tottenham tért vissza újra a hosszabb szabáshoz.

A Bolton meze a jobb oldalon látható játékoson

Egyedi dizájn, logók és szponzorok jelennek meg a mezeken a '70-es évektől

Az 1970-es évektől a dizájn egyre egyedibbé vált, és megjelentek az első mezszponzorok is. 1973-ban az Eintracht Braunschweig szerelésén kapott helyet a Jägermeister felirat, majd az 1974-es vb-n már több csapat Adidas-logóval a mezén lépett pályára. Érdekesség, hogy a hollandoknál Johann Cruijff Adidas-logó nélküli mezben játszott, mivel neki a Pumával volt egyéni szerződése. Angliában már 1879-ben létrejött az első sportszergyártó cég, a Bukta, mely 1920-ban kapott versenytársat a Humphrey Brothers Clothing által, ami 1924-ben Umbróra változtatta a nevét. A mezeladás szempontjából fontos mérföldkő volt a Leeds United leszerződése az Admiral céggel, mivel 1975-től ez a gyártó dobta piacra az első mezreplikákat a csapat szurkolóinak. Később egyébként a Manchester United, a West Ham United és a Southampton is Admiralban lépett pályára. Angliában 1976-ban jelentek meg az első logók a mezeken a Bukta és az Umbro jóvoltából, míg Európában az Adidas és a Le Coq Sportif volt egyeduralkodó, majd a dánok 1986-os szereplésének köszönhetően a Hummel is betört a piacra. A szigetországban 1977-ben jelent meg az Adidas, amely az Ipswich Townnak és a Middlesboroughnak szállított mezt először. A '60-as évektől a V nyakkivágás helyett egyre inkább a kerek nyak terjedt el, amit 1969-ben Tommy Docherty, az Aston Villa menedzsere variált meg azzal, hogy kitalálta a teli V-mintát a kereknyakú mezre, amit később többen is átvettek tőlük. 1970-től már a nadrágok és a zoknik terén is rendelkeznie kellett minden csapatnak tartalékszínnel. 

Breitner a Braunschweig "jägeres" mezében

A tigrisektől az ujjatlan mezekig: a bolondos '90-es évek

A szintetikus anyagú mezek már az 1960-as években megjelentek, és a '80-as évekre teljesen kiszorították a pamutmezeket. Az 1982-es brazil válogatott nejlon felsőjét például direkt azzal a szándékkal tervezték, hogy a magas páratartalom és a nagy hőség miatt jobban szellőzzön. 1992-ben újabb mérföldkőhöz ért a meztörténelem is a Premier League elindulásával, ugyanis itt szerepeltek először a játékosok nevei a felsőkön. A '90-es évek aztán a mezek terén is „vad” dolgokat hoztak, a Hull City például tigrismintás mezzel rukkolt ki, de a kapusmezek is inkább hasonlítottak papagájtollakhoz, mintsem egy sportfelszereléshez.

A Hull City "tigrismeze"

A gyártók ekkor elsősorban úgy gondolkodtak, hogy a mez gyenge minőségű replikáit miként lehet majd farmerhoz hordani, így jöhetett létre a Manchester United 1996-os szürke meze, amit az egyik mérkőzésen Sir Alex Ferguson a szünetben levetetett a játékosokkal, mert szerinte azok a környezetbe olvadó felszerelés miatt nem vették egymást észre a pályán, és ezért álltak vesztésre. Aztán a '90-es évek végén a praktikusság szempontja is egyre erősebb lett, így a játékosok kényelmének érdekében megjelent a fordított varrás, és olyan high-tech anyagokból is készültek mezek, melyek a hidegben melegítették, míg a hőségben hűtötték a játékosokat. 2002-ben a Puma forradalmi ötlettel rukkolt elő a kameruni válogatott Afrikai Nemzetek Kupája-szereplésével kapcsolatban: egy testhezálló, ujjatlan mezt szállított le a „szelídíthetetlen oroszlánoknak”, ám később ezt a jellegű szerelést a FIFA betiltotta. Ekkoriban a Kappa is újított, ők az olasz válogatottat és a Tottenhamet ruházták fel feszülős felsővel, ami nagy sikert aratott a női nézők körében, a férfi szurkolók viszont nem annyira díjazták, mivel így a replikákat csak hibátlan felsőtesttel volt érdemes viselni. Az elmúlt években ennek a problémának az orvoslására a csapatok olyan harmadik számú mezeket dobnak a piacra a sportszergyártókkal karöltve, amelyek sokszor köszönőviszonyban sincsenek a klub színeivel, mégis közkedveltek és jól néznek ki az utcán hordva is (például a Real Madridnál most óceáni hulladék újrahasznosításából készül a harmadik számú mez). A trendek pedig, csakúgy mint az általános divat esetében, gyakran változnak, és időről időre visszatérnek, így a közelmúltban is láthattunk a futballpályán fűzősnyakú, gombolós és galléros mezt ugyanúgy, ahogy a lezserebb és a szűkített nadrágok divatja is gyakran változik, miként a zoknik esetében is hol a mintás, hol az egyszínű, szimpla színek uralják a piacot. Egy biztos: a brazil példa is jól mutatja, hogy bár a trendek jönnek-mennek, egy jól megkreált mezösszeállítás nemcsak egy klub, hanem akár egy egész nemzet öntudatának a része is lehet.

A kameruni ujjatlan mez 

A pamutpulcsitól a papagájjelmezig: a kapusmez fejlődéstörténete

Az 1900-as évek elejéig a kapusok ugyanolyan mezt viseltek, mint a mezőnyjátékosok, csak egy sapka különböztette meg őket a társaiktól. A 20. század elején azonban a mezszínben is különbözni kezdtek a hálóőrök, főként kék, piros és zöld felsőben repkedtek a labda után. Angliában később a zöld kapusmez terjedt el leginkább, de Skóciában például a mélysárga lett a divat ilyen téren. Anyagukat tekintve vastag gyapjúszövet volt az általános, természetesen hosszú ujjú kivitelben, és mivel egyszínűek voltak ezek a viseletek, így leginkább egy mai gyapjúpulóverre hajazott az akkori kapusmez.

Elisha Scott több mint 15 évig védte a Liverpool kapuját 1912 és 1934 között

Kelet-Európában az előbb felsorolt színek mellett a fekete is komoly divatot teremtett, mivel az 1950-es és az 1960-as évek nagy kapuslegendái, Grosics Gyula és Lev Jasin is tiszta feketében védtek. Természetesen ahogy a mezőnyjátékosok mezeinek az anyagösszetétele is változott, úgy a hálóőrök viselete is egyre inkább a szintetikus anyagok felé mozdult el.

Jasin fekete pulcsija

Az 1990-es évek elején már nemcsak az anyag volt teljesen más, mint néhány évtizeddel korábban, hanem a színösszetétel is. Megjelentek a rikító, sokszínű kapusmezek, melyek közül talán Peter Schmeichel 1992-es dán válogatott felsőjére, vagy a mexikói Jorge Campos 1994-es vb-mezére emlékezhetnek leginkább az idősebb futballkedvelők. A sapka fokozatosan kikopott a kapusok életéből azzal az újítással, hogy más lett a mezük, mint a mezőnyjátékosoknak. Noha manapság is láthatunk néha hálóőröket fejfedőben védeni, ám minderre csak akkor van szükség, ha egy esetleg korábbi sérülés miatt szivacsos fejvédőt ír elő az orvosi stáb, vagy esetleg a kapus szemébe süt a nap.

 Jorge Campos a '94-es vb-n

Írta: Villányi Gergely

(A cikk a pozsonyi Új Szó 2018.11.27-én megjelent Focitipp mellékletében volt olvasható először.)

Thierry Henry és az AS Monaco kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy egy olyan futballistának, aki mindent megnyert játékosként, érdemes-e hasonló feladatokba belefogva azt kockáztatnia, hogy egy esetleges sikertelenebb edzői pálya maradjon meg a futballszeretők emlékezetében a lenyűgöző játékospályafutása helyett. Ennek kapcsán most összegyűjtöttünk olyan edzőket és játékosokat a futballtörténelemből, akik nagyot rontottak a megítélésükön azzal, hogy leültek irányítani a kispadra, de olyanokat is találtunk, akik mindkét fronton maradandót alkottak, valamint arra is kerestünk példákat, amikor valaki szürke játékosból vált korszakos szakvezetővé.

Klasszis játékos – felejthető edzői teljesítmény

Diego Maradona

Maradona minden kétséget kizáróan a futballtörténelem egyik legnagyobb labdarúgója, ám edzői pályafutásáról már nehezen mondható el mindez. Most éppen a mexikói Dorados de Sinaola csapatát irányítja, de dolgozott Dubaiban, az Arab Emirátusokban, és természetesen argentin klubcsapatoknál is. A részleges sikereken túl azonban nem sikerült maradandót alkotnia sehol sem, ennek ellenére megkapta az argentin válogatott irányítását is a 2010-es VB-re, ahol szerencséjére csak a negyeddöntőben találkozott komoly ellenféllel Németország személyében, és ekkor sima, 4-0-ás vereséget szenvedett csapatával, mely akkor a világ egyik legerősebb válogatottjának számított.

Maradona legújabb gyöngyszeme

 Ruud Gullit

Játékosként csak a VB-győzelem hiányzik a vitrinjéből, ám edzőként csak egy FA-kupa-arany árválkodik az érmei között annak ellenére, hogy egészen kiváló klubok alkalmazták az egykori aranylabdást. Chelsea, Newcastle, Feyenoord, Los Angeles Galaxy és a Tyerek Groznij adott lehetőséget Gullitnak, aki átlagban kevesebb mint 10 hónapot töltött egy csapatnál, és meccsenkénti pontátlaga mindössze 1,46 eddig.

Ruud Gullit egyetlen edzői sikerének bizonyítékával, az FA-kupával 

Lothar Matthäus

Lothar Matthäus játékospályafutását aligha kell bemutatni, edzőként viszont nem sok eredményre emlékezhetnek vele kapcsolatban a futballszurkolók. Legjelentősebb sikerei a magyar válogatotthoz kapcsolódnak, hiszen egy 2004-es barátságos mérkőzésen sikerült legyőznie Németországot Kaiserslauternben. A világbajnok játékos volt még szövetségi kapitány Bulgáriában, dolgozott Brazíliában, Szerbiában, Ausztriában és Izraelben is. Neki 1,15-ös meccsenkénti pontátlagot sikerült produkálnia.

Lothar sokszor volt tehetetlen a vonal másik oldalán

Hriszto Sztoicskov

Természetesen Sztoicskov is leült a bolgár válogatott kispadjára, ám edzőként hasonlóan sikertelennek mondható, mint Lothar Matthäus. Az 1994-es aranylabdás dolgozott még a Celta Vigónál, a dél-afrikai Sundowns csapatánál, az orosz Rosztovnál, majd bolgár klubcsapatoknál is, ám jelenleg inkább a CSKA Szófia elnökeként dolgozik, így nem kell attól tartania, hogy meneszti a vezetőség.

Pedig indulásnak a Celta Vigo padját kapta

Mario Kempes

Az 1978-as VB világbajnok gólkirálya nem éppen a tudatos karrierépítés mintapéldánya, hiszen edzői pályájának első állomása az albán KS Lushnja volt, ahova egy piramisjátékot szervező maffiózó szerződtette, így nem csoda, hogy a csapatnál hamar elfogyott a pénz, és Kempes fél év után távozott az országból. Ezután dolgozott Venezuelában és Bolíviában is, ám számottevő eredmény nélkül.

 Kempes ma már csak fotózkodni jár az öltözőkbe

Klasszis játékos – klasszis edző

Pep Guardiola

Pep Guradiola játékospályafutását nem érheti sok kritika, hiszen egyszeres KEK- és BEK-győztes, kétszeres európai Szuperkupa-győztes, hatszoros spanyol bajnok, kétszeres spanyol kupagyőztes, négyszeres spanyol Szuperkupa-győztes, és mindezek mellett még olimpiai bajnok is. Mindezek ellenére valószínűleg sokkal inkább egy forradalmi edzőként említik majd a futballtörténeti könyvek, mint egy világklasszis játékosként, hiszen már kétszer választották meg a világ legjobb edzőjének (2008, 2010), kétszeres BL-győztes, és már három topbajnokságban is győzelemre vezette csapatait. Vezetése alatt az FC Barcelona minden idők egyik legjobb csapatává vált. Eddig 539 mérkőzésen ült a kispadon, és 2,36 a pontátlaga.

 Plusz a City-vel egy bajnokság és egy Ligakupa...

Zinedine Zidane

Zinedine Zidane esetében már nem ilyen egyértelmű annak az eldöntése, hogy játékosként vagy edzőként hagy mélyebb nyomot a labdarúgás világában. Játékosként egy Aranylabda fénylik a vitrinjében, és a válogatottal, valamint klubszinten is mindent megnyert. De ugyanezt elmondhatja magáról edzőként is — már ami a klubvonalat illeti, hiszen bár eddig csak a Real Madridot vezette, velük mindent megnyert, sőt nem egészen négy év alatt három BL-címet szállított a klubnak. Válogatottnál még nem dolgozott, de nehéz elkpzelni, hogy a jövőben ne irányítsa majd a francia nemzeti tizenegyet. Zidane 191 meccsből 2,14-es pontátlagot produkált eddig.

Franz Beckenbauer

A „Császár” játékosként és edzőként is VB-győztesnek mondhatja magát, mégis talán mint futballista hagy maga után mélyebb nyomot. Kétszeres aranylabdás és mindent megnyert klubszinten és a válogatottban is, a BEK-serleget például háromszor emelhette fel. Edzőként nem dolgozott sokat, de itt is eredményes volt, hiszen a német válogatottal VB-t nyert, az Olympique Marseille-t bár évközben elhagyta, végül a csapat megnyerte a francia bajnokságot, és a BEK-ben döntőig meneteltek (1990/91), de a Bayern Münchennel is Bundesligát és UEFA-kupát nyert. 1994-ben megkapta a bajor klub elnöki pozícióját is, melyet 15 évig töltött be, ugyancsak sikeresen.

Didier Deschamp

Játékosként nem a látványos megoldásairól volt híres, miként edzőként sem a hangzatos nyilatkozatokról és a merész taktikai húzásokról marad emlékezetes, ennek ellenére mindkét fronton megnyert már szinte mindent. Edzőként már „csak” a BL-győzelem és az EB-győzelem hiányzik a tarsolyából, pedig már mindkét sorozatban „döntőzött”, játékosként viszont makulátlan a pályafutása ebből a szempontból. Sőt, Deschamp eddig a legfiatalabb csapatkapitány (24 évesen a Marseille-jel nyert az 1992/93-as szezonban), aki magasba emelhette a BEK-trófeát.

Mário Zagallo

Mário Zagallo játékosként (1958, 1962) és edzőként is (1970, 1994) két VB-arannyal büszkélkedhet, igaz 1994-ben csupán segédedzőként segítette Carlos Alberto Parreira munkáját. Alberto Suppici (1930-ban 31 évesen nyert Uruguay élén) után Zagallo volt a második legfiatalabb tréner (38), aki megnyerte a VB-t, és ő volt az első ember, aki játékosként és edzőként is diadalmaskodott a világbajnokságon. A brazil bajnoki címek mellett Copa América-elsőséggel is büszkélkedhet, valamint a World Soccer Magazin 2013-ban minden idők kilencedik legnagyszerűbb szakvezetőjének választotta.

Zagallo 1970-ben a vb-trófeával. 

+1

Johann Cruijff

Zseniális játékos, és zseniális edző. Játékosként háromszoros BEK-győztes az Ajax együttesével, holland és spanyol bajnok is volt az FC Barcelonával, valamint mindkét országban nyert kupát is. A holland válogatottal “csak” egy vb-ezüst (1974) a mérlege. Edzőként szintén az Ajax és a Barcelona élén alkotott maradandót: a hollandokkal kupagyőztes és KEK-győztes lett, míg a katalánokkal BEK-et, KEK-et, európai Szuperkupát, spanyol bajnokságot és spanyol kupát is nyert. A számtalan cím mellett azonban sokkal jelentősebb mindkét klubnál annak a filozófiának a megteremtése, amit “totális futballnak” hívunk, és amelynek az elvei mentén működik ma is mindkét klub.

Felejthető futballista – kiváló edző

Arsène Wenger

Bár Arsène Wenger az RC Strasbourg játékosaként francia bajnoknak (1978/1979) mondhatja magát, a szezonban csupán csak két bajnokin jutott szóhoz a csapatban, mégis ez a szezon jelentette játékospályafutásának csúcsát, mivel inkább másod- és harmadosztályú csapatokban játszott. Edzőként először Strasbourgban lett az utánpótlás vezetője, majd az AS Nancyval búcsúzott az élvonaltól, ennek ellenére Monacóban meglátták benne a tehetséget, és nem is kellett csalódniuk, mert bajnoki címig és a BEK-ben is elődöntőig vezette a hercegségbelieket. Mégis az Arsenálnál eltöltött 22 év az amire mindenki emlékezni fog vele kapcsolatban, és bár nyert néhány (3) bajnoki címet az ágyúsokkal is, sokkal inkább a sokpasszos stílus, és a szép foci egyik legjelentősebb képviselőjeként fogunk rá emlékezni, mintsem az eredményei miatt.

José Mourinho

José Mourinho szöges ellentéte Arsène Wengernek, hiszen nála csak az eredmény számít, míg a stílus sokadlagos dolog. Mourinho korán rájött, hogy nem lesz belőle jelentős játékos, így már korán elkezdett elemzéseket készíteni edző apjának, majd Bobby Robson tolmácsa lett a Benficánál, majd az FC Barcelonánál is. Ezután leült több portugál csapat kispadjára is, és végül a Porto trénereként robbant be a köztudatba. Négy országban is (portugál, angol, olasz, spanyol) bajnok lett a csapataival, valamint a Portóval és az Interrel is megnyerte a BL-t. Válogatottat még nem irányított, de nem lenne meglepő, ha egyszer a portugál nemzeti csapat kispadján látnánk.

Alex Ferguson

Bár Sir Alex a Rangersben is játszott, és mérlege sem mondható rossznak (41/25), mégis egy kupadöntőben okozott végzetes hibája miatt távozni kényszerült a csapattól. Csakúgy mint játékosként, edzőként is skót kiscsapatoktól indult, míg végül az Aberdeennél csinált hírnevet magának. KEK-et és három bajnoki címet nyert a csapattal, vezette a skót válogatottat is a ’86-os VB-n, mégis a Manchester United élén eltöltött 27 évével írta be magát a futball történetébe. Ferguson személyében ötvöződött a stílus és az eredményesség is, mindent megnyert a csapattal, sőt az 1998/99-es szezonban véghez vitte azt a bravúrt csapatával, hogy a bajnokság és a BL mellett az FA-kupát is megnyerték.

Joachim Löw

Joachim Löw egy teljesen átlagos Bundesliga-karriert tudhat maga mögött játékosként, jobb és rosszabb szezonok közepette a címek elkerülték. Edzőként viszont már első állomáshelyén eredményes volt, hiszen a VfB Stuttgartot UEFA-kupa-győzelemre vezette 1997-ben, majd a következő szezonban KEK-döntőbe vezényelte a gárdát, amely azóta sem ért el hasonló sikereket. Löw osztrák bajnoknak is mondhatja magát edzőként, mégis a német válogatott élén tört be a topedzők sorába, ugyanis egy EB-ezüst és egy VB-bronz után VB-aranyhoz segítette a Nationalelfet 2014-ben.

Luiz Felipe Scolari

Luiz Felipe Scolari édesapja korának egyik legjobb brazil védője volt, így fia hamar rájött, hogy jobb, ha inkább edzőként kamatoztatja a futball iránti lelkesedését, mintsem hogy állandóan az apjához hasonlítsák. Scolari 2002-ben VB-aranyig vezette Brazíliát, majd két évvel később a portugálokat EB-ezüsthöz segítette, a Grémióval pedig brazil bajnokságot és Libertadores-kupát is nyert. A brazil szakvezető igazi vándormadár, eddig három válogatottat irányított, valamint már nyolc országban dolgozott klubedzőként. Ezenkívül két Vb-rekordot is Scolari tart, ő az első edző, aki két egymást követő világbajnokságon két különböző nemzettel is a legjobb négy közé tudott kerülni, valamint két egymást követő világbajnokságon 12 győzelmet szerzett, amit szintén nem ért még el senki.

Scolari a háttérben

Írta: Villányi Gergely

A cikk a pozsonyi Új Szó Focitipp mellékletében jelent meg 2018.11.13-án.

Ha tabellákon keressük az AS Monaco nevét, a Bajnokok Ligájában a csoportja utolsó helyén (már biztos hogy az is marad), míg a francia élvonalban az utolsó előtti pozícióban fedezhetjük fel a gárdát. Nem meglepő hát, hogy október elején a klub edzőt is váltott, és a korábbi sikerkovács Leonardo Jardim-et a klub egykori legendás játékosa, Thierry Henry váltotta a kispadon. A vezetőség merészet húzott, ugyanis a francia világbajnok csatár még nem dolgozott sehol vezetőedzőként. Az eddig eltelt időben Monacóban sem sikerült még bizonyítania, de nézzük, miként zuhant ilyen mélységekbe az a gárda, amely 2017-ben még BL-elődöntőt játszott.

A visszaesés várható volt

Persze igazságtalanok lennénk, ha máris pálcát törnénk Henry feje fölött, de eddigi mérlege (Strasbourg 1-2, Brugge 1-1, Dijon 2-2, Reims 0-1 és Brugge 0-4, PSG 0-4, Caen 1-0, Atletico Madrid 0-2) még egy alsókategóriás csapatnál sem lenne elfogadható teljesítmény, nemhogy az AS Monacónál. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy nehéz örökséget vett át Henry az elődjétől, hiszen ebben a szezonban eddig egyetlen egy meccset (Nantes ellen 3-1) sikerült nyernie a gárdának Jardimmal, ezt leszámítva mind a BL-ben, mind a többi sorozatban maximum döntetlenre, de inkább vereségekre futotta a csapat erejéből. Mindez talán kevésbé meglepő annak a fényében, hogy tavaly nyáron távozott a BL-elődöntős garnitúra egy jelentős része (Benjamin Mendy, Bernardo Silva, Kylian Mbappé, Tiemoué Bakayoko), majd miután a maradókkal még sikerült egyszer újra BL-t érő pozíciót elérni a francia bajnokságban, idén nyáron a sikerkovácsok másik fele is értékesítésre került (Thomas Lemar, Joao Moutinho, Fabinho), így a Monaco-szurkolók számára nem lehetett teljesen váratlan a csapat visszaesése.

 Mbappé a vb legjobb fiatal játékosa lett (és nem mellesleg világbajnok).

Dimitrij Ribolovljev jött, látott és elvált

Ahhoz, hogy megértsük a Monaco közelmúltbeli játékospolitikáját, mindenképpen vissza kell mennünk az időben 2011 decemberéhez, amikor Dimitrij Ribolovljev lett a többségi tulajdonos a klubban, amely így története során először került ki a monacói hercegi család kezéből. Az orosz milliárdos oligarcha el is kezdte a jobbnál jobb játékosok vásárlását, a pénznek pedig egyáltalán nem volt szűkében, mivel épp akkor adott túl az Uralkali trágyaipari vállalatban birtokolt részesedésén, több mint 6 milliárd dollárért. Így a következő években érkezett a csapathoz James Rodriguez és Joao Moutinho a Portótól 45 + 25 millió euróért, Falcao az Atletico Madridtól 43 millió euróért, Georffrey Kondogbia a Sevillától 20 millióért, de Jérémy Toulalan és Anthony Martial is ekkor került a csapathoz. Közben azonban zajlott egy másik nagy esemény is Ribolovljev életében, mivel a felesége olyan válópert akasztott a nyakába, melyet hat országban tárgyaltak párhuzamosan, így az orosz oligarchának számolnia kellett azzal is, hogy a közeljövőben nemcsak a bevételi oldalon lesznek dollármilliárdok, hanem a kiadásin is. 2014-ben meg is ítéltek a volt feleségnek 4,5 milliárd dollárt, amit Ribolovljev természetesen megfellebbezett, így 600 millióra módosult az összeg, ez viszont az egykori nejének volt elfogadhatatlan, így peren kívül egyezett meg a két fél 2015 októberében. A pontos summáról nincs információnk, de talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy valahol a két összeg között állapodtak meg róla.

 Dimitrij Ribolovljevnek mostanában nincs sok oka tapsolni

Inkább neveljük a klasszist, ne vegyük!

A válás hatásai azért a csapatra is kihatottak, hiszen a 2013/14-es szezonban még -155,95 millió euró volt a játékoseladások mérlege, ám 2014/15-ben már + 49,37 millió euró, majd a következő szezonban + 84,1 millió euró. Mindemellett a kiadások is sokkal racionálisabban folytak, a klub átállt a játékosok kinevelésére a kész klasszisok megvásárlása helyett. Szinte kizárólag csak 20 év körüli játékosokat vettek, akiket később sokszoros haszonnal adtak tovább. Thomas Lemar például 1,25 millió euróért került a Caentől a Monacóhoz, majd idén nyáron 65 millió euróért adták tovább az Atletico Madridnak, de például Fabinho is nyolcszoros pénzt jelentett a klubnak. Mindehhez kiválóan megtalálták edzőnek Leonardo Jardimot, aki mesterien építette fel a fiatal tehetségeket és formált belőlük ütőképes csapatot. Talán megérdemelt volna még némi türelmet, hiszen idén nyáron is több ígéretes labdarúgó került a hercegségbe: Golovin a VB-n is igazolta tehetségét, Henrichs fiatal kora ellenére már jelentős Bundesliga-múlttal rendelkezik, de a 16 éves Geubbelsért és a 17 éves Panzóért sem véletlenül fizettek ki 20 és 3 millió eurót. Az elmúlt évek során az már beigazolódott, hogy az AS Monaco kiváló megfigyelői hálózatot épített fel céljainak eléréséhez.

Thomas Lemaron nagyot kaszáltak

Több fronton is problémák merültek fel

A Brugge elleni BL-fiaskó előtt robbant a hír, hogy őrizetbe vették a klub tulajdonosát, Dimitrij Ribolovljevet. Az orosz oligarcha több komoly ügybe is belekeveredett az utóbbi időben: nyomoznak utána pénzügyi visszaélés kapcsán, melynek részeként offshore-cégeken keresztül próbált színlelt szponzori szerződésekkel pénzt pumpálni a klubba, így kitérve az UEFA pénzügyi fair play-szabályai elől; de az a vád is érte, hogy Kylian Mbappé vételárát nem a klubnak, hanem magának Ribolovljevnek juttatta a PSG; sőt mindezeken túl egy csalással vádolt svájci műtárgykereskedővel is komoly bírósági ügye támadt az orosz oligarchának, akit ennek kapcsán a monacói törvénykezés megvesztegetésével is megvádoltak. Így talán nem is annyira meglepő a hercegségbeli csapat mélyrepülése, és bár Thierry Henry sokat megélt rutinos róka a futball világában, ennek a krízisnek a kezelésére, a fiatal tehetségek összekovácsolására és felépítésére nem biztos, hogy máris készen áll az edzőként pályakezdő francia szakember.

Henry számára nem lesz könnyű menet a munka

Írta: Villányi Gergely

A cikk a pozsonyi Új Szó Focitipp mellékletében 2018.11.13-án megjelent írás átirata.

A futballisztika oldal egy új sorozatot indított augusztusban a győri Műhely irodalmi folyóirattal karöltve, mely során minden hónap utolsó péntekét az irodalomnak szenteljük. Természetesen maradunk a futball körül, így felidézzük a Műhely folyóirat 2004-es legendás Foci-különszámát, mely felvonultatta a kortárs irodalom élvonalát. Ezúttal Pátkai Tivadar Radnóti-díjas győri író, költő novelláját közöljük.

Pátkai Tivadar

FOCI@HU.MORZSÁK

Tekintélyt parancsoló, mindenre elszánt szurkoló volt. Megyeszerte félték az ellenfél drukkerei. Nem is tőle rettegtek, inkább az esernyőjétől. Ha valaki egyetlen rossz szót merészelt szólni kedvenceire, másfél mázsás súlyával adott tekintélyt nemtetszésének, no és az elmaradhatatlan esernyőjével. Úgy vágta fejbe, szúrta hasba az ellent, hogy mentőért kellett kiáltani. Megtörtént ez nemegyszer a pálya szélén. A győri mentősök jól ismerték.

Egy isten háta mögötti falu csapatáért szorított világ életében, Sokorópátkáért. Jóllehet, csapata sohasem jutott egyről kettőre. Halálos ágyán sem hagyta el humora: ha az idén nem jutnak föl a gyerekeim a járási háromba, kereszteljék át a csapatot Sokorópátkai Hanyatt ESSE névre. Mindez a hatvanas évek elején történt, s bizony még ma is a járási negyed osztályban játszanak a fiúk.

Hogy ki volt ez a köztiszteletben álló vérmes szurkoló? Ha, hiszik, ha nem, a falu bábaasszonya, Kellermayer Gizi néni. Ő segített engemet is a napvilágra, hát csoda-e, hogy rajongok a fociért?!

Miért mindig a gyermekkor jut eszébe legelébb a futballról az embernek? Talán, mert akkor még minden lehetett volna, akár a magyar válogatott centere is?

Kifutni a Népstadion zöld gyepére. De hogyan? Úgy, mint Sándor Csikar vagy Tichy Lajos? Nekem a brazilok tetszettek, ahogyan a játékosok lehajoltak, megérintették két (!) ujjal a földet, aztán keresztet vetettek. Hát igen, azt hiszem ez az érzés lehetett a legjobb a világon. Legszívesebben ezért lettem volna futballista.

A lelátó fölmorajlik. Mit fölmorajlik? Fölzúg, amikor a hármas sípszóra meglendítem a lábam és finoman odatolom a lasztit a bal összekötőnek....

Miért is nem lettem futballista? Nem olyan egyszerű ez. Én ma is az vagyok tulajdonképpen, csak effektíve nem. Na, kezdjük a legelején.

Itt, ezen a régi fotográfián a győrsági (akkor még Ság) iskola udvarán állok. Az iskola épülete eltakarja a pannonhalmi várat. Nyár van, hét éves leszek november elsején, látszik rajtam, még nem jött el a világvége, még nem veszítettük el a világbajnoki döntőt a nyugatnémetekkel szemben. Édesapám hozott el magával a falunkból Sokorópátkáról, ökrös szekérrel, mert ezen a napon tett mestervizsgát a Kokas úrnál. Borbélyinasból borbélymester lett. Erre az alkalomra beígért nekem egy igazi fűzős bőrlasztit. Lám, úgy szorítom a hónom alatt, mint a Napot. Azt mondta: na, gyerek ez a tiéd, nem egészen vadonatúj, de megvizsgáltam a focibelsőt, hibátlan a csöcse, nincs kipállva, a fűzője is bőrből van! Akkor jó, mondtam valami ilyesmit. Azt is hozzátette, hogy szeretné, ha megtanulnék úgy focizni, mint a Kotász Anti a Honvédban. Nem tudom, miért a Kotász tetszett neki. Nekem a Csikar, a Bozsik, a Puskás, meg a Hidegkuti. Most már tudom, miért ő volt a példaképe. Azért, mert a parasztembernek a gürizős, hasznos játékos tetszik.

Pátkai Tivadar az említett képen

Apám borbélyműhelye több volt borbélyműhelynél. Amolyan falusi agóra. Ráadásul járt a Szabad Nép, később a Szabad Föld és a Ludas Matyi. Nota bene, egy akkoriban ritkaságnak számító világvevő rádió is ott bömbölt reggeltől estig. Teleppel és akkumulátorral működött villanyáram híján. Igaz, nem sokáig. A magyar-nyugatnémet világbajnoki döntő napján már délben nem volt ülőhely a műhelyben. Ezért aztán apám keresztbe fordítva a rádiót, kirakta az ablak párkányára, hogy a kintiek se maradjanak le semmiről. A várakozó, jó hangulatot csak tetézte, hogy körbejártak a nohaborral és otellóval megtöltött demizsonok. Valószínűleg nem volt életbiztosítás apám keze alá ülni. Egy borotválás erejéig bizonyára nem. Mindezek fényében és a világbajnoki döntő végeredményének ismeretében nincs mit csodálkozni azon, hogy szomorú véget ért e nap. Apám ugyanis a rádióban kereste a hibát. Úgy vágta ki az utcára a meccset követően, hogy soha többé nem jött ki hang a „torkán”. Sírva szedegettem össze az alkatrészeket az árok partján. Megfogadtam, nem leszek futballista.

A falunak sohasem volt egy valamirevaló focipályája. Tudniillik nincs ott egyetlen négyzetméter sem, amely ne lejtene valamerre. Amikor kezdés előtt földobta a bíró az egyforintost, a nyertes mindig úgy választott térfelet -érthető módon- hogy az első félidőben hegynek fölfelé, a másodikban majd völgynek játszanak. A pálya melletti szomszédokat ne is említsük. Balról Tomolák bácsi, jobbról Regina néni veszélyeztette a mérkőzés végkimenetelét. Ha úgy tartotta kedvük, konyhakéssel vették vérét a futball labdának. Tehették, mert a kertjükben vagy az udvarukban landolt olykor-olykor a laszti.

Megelégelve a falu elöljárói a folytonos civakodást, úgy döntöttek, Pátkapusztán, a falutól négy-öt kilométerre új futballpályát jelölnek ki. Alacsonyan fekvő terület volt, de legalább sík, mint általában a mérkőzéseket vezető bírók agya. Ha pár csepp eső esett? A játékosok bokáig a talajvízben. Ha hétágra sütött a Nap? Ment a csapatnak a játék, mint öregapám hasa a pimpós bortól. Ezért aztán a falu futballt szerető fele szárazságért imádkozott, a módosabb gazdák pedig esőért. Az imádság, akárhogy is vesszük, meghallgatásra találtatott, mert hol zuhogott az eső, hol az aszály fenyegetett. Így történt, hogy egyszer kikapott a csapat, másszor nyert. Ezért mondják ma is a sokorópátkai futballistákra: olyanok vagytok, mint az időjárás.

Ha volt még gyengébb csapat a futballtörténelemben a pátkaiakénál, az csak a tényőiek csapata lehetett. A szomszédos falué. De ám nem azért, mert szomszédos falu...

Tényő is a járási négyben koptatta a labdát. Szó szerint. Mert eredményt azt nem tudott felmutatni. Eléggé beszédes volt a gólarányuk: 0:79! Ám az őszi utolsó fordulóban csoda történt. Egy nullára nyert a csapat. Vajon mi történhetett, ki rúghatta az egyetlen árva gólt? A megyei napilap sportújságírója ennek akart utána járni. Elhatározását tett követte. Egy szép november végi napon felült az autóbuszra, irány Tényő. A lapindító értekezleten már a cikk címét is bediktálta: A tényői „csodacsatár”. Első útja mégiscsak a csapat edzőjéhez vezetett, akit személyesen is ismert. Jól indult az egész, hiszen kíváncsi kollégánk egy disznótor kellős közepébe csöppent. Nosza kisüsti, reszteltmáj, egypohár bor, kétpohárbor, hurka, kolbász, sokpohár bor...

- Hát hogy is volt Ferikém az a szép találat?

- Az úgy volt, hogy menteni akart az ellenfél szerencsétlen hátvédje...

Szűkebben véve, szüzességem félig-meddigi elvesztését is a focinak köszönhetem. Azt hiszem, rajtam kívül még soha senkinek nem sikerült úgy behálózni nőt, mint akkor nekem!

Ugye, egy ilyen fontos dátumot illik megjegyezni? Ezerkilencszázhatvankettő október második vasárnapja, a sokorópátkai búcsú napja. Egy magára adó falusi csapat a búcsú napján mindig hazai pályán játszik az ellenféllel. Az ügyes kezű polihisztor, Jelencsics Pista bácsi éppen hogy csak elkészült a vadonatúj madzagos kapuháló fonásával. Gyermekek körében kitüntetésnek számított mérkőzés előtt a háló felaggatása, nem annyira utána a leszedése. Egymás nyakában ülve értük el a felső lécet. Nekem aznap legnagyobb bánatomra ez utóbbi jutott. Mint később aztán kiderült, nem is bánatomra, inkább örömömre. Történt ugyanis, hogy leaggatva a hálókat, behánytuk azokat a szertárba, csapot papot otthagyva, siettünk a búcsúba csajozni.

A vendégségben lévő kislányt büszkén kísértem rokonaihoz vacsorázni egy dörgölődzős tangó után. Mivel a futballpálya melletti második ház volt az úti cél, eszembe villant a nyitva maradt szertár. A többit az önök fantáziájára bízom.

Igen ám, csakhogy a vendéglátók édesapjának, Veszti bácsinak elfogyott a türelme. Körülnézett a környéken, vajon hol késhet M.? M. anyaszülten feküdt alattam, keze-lába belegabalyodva a frissen font, még góltól is szűz hálóba. Veszti bácsi pedig egyszeriben ott tornyosult a szertár ajtajában. Én ekkor igazoltam az egyik bölcs magyar közmondás igazságtartalmát: bizony, szégyen a futás, de hasznos. M.-nak esélye sem maradt. Néhány pofon csattanására emlékszem, és a csöndre, és a nagy űrre, amely hirtelen körülvett...

Néhanapján, ha összefutunk, még ma is cinkosan összekacsintunk. Senki sem tudja rajtunk kívül, miért. Vajon hány gólt és öngólt lőhettek azokba a hálókba?

(Utóirat: A futballt bizonyára az unatkozó Istenek találták ki, mert isteni egy játék, annyi szent!)

Talán még néhány Barca-drukker emlékezhet arra a furcsa esetre, amikor számos labdarúgással foglalkozó újság és hírportál szenzációként számolt be arról, hogy Javier Mascherano 2017. április 26-án, hét év és 318 mérkőzés után szerezte meg első találatát az FC Barcelona mezében, miután a társai nemes gesztust gyakorolva vele rúgattak egy büntetőt. Az argentin játékosnak a kínai csapatában, a Hebei China Fortune-ben nem volt ennyi időre szüksége a gólszerzéshez, hiszen ott már a második mérkőzésén betalált. Mascherano példája azonban nem egyedülálló, sőt vannak a futball történelmében olyan labdarúgók is, akik hosszú pályafutásuk alatt egyetlen egyszer sem találtak a hálóba. De olyan futballistákat is bemutatunk a cikkünkben, akik bár csak elenyésző számú gólt szereztek, azok sorsdöntőnek bizonyultak.

 Mascherano első és utolsó gólja a Barcelonában

Hosszú góltalansági rekordok

Tony Hibberts egész pályafutása során az Evertont szolgálta, és 328 alkalommal viselte a kék mezt — azonban csak egyszer, egy AEK Athén elleni felkészülési mérkőzésen talált a hálóba, így a jobbhátvéd hivatalosan góltalanul vonult vissza 2016 nyarán. Frank Womack azonban ennél is elképesztőbb sorozatot tudhat magáénak: a múlt század elején hiába játszott a védő több mint 500 mérkőzést a Birmingham City, a Worcester City és a Torquay United csapataiban, gólt egyszer sem sikerült szereznie. Talán nem meglepő, de olasz földön is egy hátvéd nevéhez fűződik a leghosszabb gól nélküli pályafutás: a két világháború között a AC Milan labdarúgója, Luigi Perversi 318 mérkőzést hozott le gól nélkül. A holland Pascal Bosschart 194 mérkőzéssel a háta mögött búcsúzott az FC Utrecht csapatától, és igazolt a Feyenoordba, de előtte a szezon utolsó meccsén, az FC Groningen ellen 1-0-ás utrechti vezetésnél tizenegyeshez jutott a csapata. A társak hasonló gesztust gyakoroltak, mint nemrég Mascherano esetében, de a holland védő kihagyta a büntetőt. Ezután a játékos még 163 meccset hozott le góltalanul a holland elsőosztályban, majd talán azért is, hogy megtörje az átkot, Ausztráliába igazolt, ahol a Sydney FC mezében egyszer megzörgette a hálót a Melbourne Victory elleni bajnokin.

Bosschart első felnőtt gólja 

Amit nem gondoltunk volna

A múlt századi védők mentségére legyen mondva, hogy régebben sokkal több olyan edzői felfogással találkozhattunk, amiben egy hátvédnek csak a rombolással kellett foglalkoznia, és a támadások segítését nem annyira kérték számon, mint napjainkban. Ezért is érdekes, hogy a nemrég visszavonult portugál szélsőhátvéd, Paulo Ferreira több mint 300 klubmérkőzés (Vitória Setubal, Estoril, Porto, Chelsea) és 62 válogatott meccs után, csak a portugál másodosztályban szerzett bajnoki gólt, valamint egyszer-egyszer az angol Ligakupában és az FA-kupában. Talán nála is meglepőbb a Barcelonával Bajnokok Ligáját nyerő Éric Abidal esete, aki 429 klubmérkőzés és 66 válogatott találkozón csak négyszer volt eredményes: kétszer a francia kupában, és kétszer a spanyol kupában, pedig a leginkább balhátvédként szereplő francia játékos nagy játékintelligenciával bírt, és tekintélyes csapatok mezét viselte. Az 1994-es világbajnok brazil csapat védője, Mauro Silva 431 klubmérkőzés és 59 válogatottság mellett csupán egyetlen gólt szerzett annak a Deportivo La Coruna-nak a játékosaként, amelynek a mezét 13 évig viselte a spanyol élvonalban. Ashley Cole több mint 400 meccset játszott már különböző klubcsapatok mezében (Arsenal, Chelsea, AS Roma, LA Galaxy), ahol a 17 gól nem is rossz teljesítmény egy balhátvédtól. Éppen ezért meglepő adat, hogy hiába szerepelt 107 alkalommal az angol nemzeti csapatban, ott egy gólig sem sikerült jutnia.

Mauro Silva-válogatás, melyben nem a gólok viszik a prímet 

Sorsdöntő gólok

Mladen Rudonja neve még a legnagyobb focifanatikusoknak sem mond sokat. Annak ellenére, hogy a szlovén játékos csatár volt, nem a góljairól híresült el, sokkal inkább vándormadár életmódjáról: 5 ország 11 csapatának a mezét viselte, és tizennégyszer váltott klubot. Minden meccsét összevetve 427 találkozón lépett pályára, amelyeken 87 gólt szerzett, ami azt jelenti, hogy majdnem öt mérkőzés kellett neki egy találathoz. A nemzeti csapatban 65 mérkőzésen egyetlen gólt szerzett, azonban az sorsdöntőnek bizonyult: a 2002-es világbajnoki pótselejtezőn talált be a románok hálójába Bukarestben, ami a szlovénok kijutását jelentette a tornára.

Rudonja gólja a románok ellen

Lilian Thuram is sokkal inkább kifogástalan védőmunkájáről híresült el, mint a góljairól. Bár azért a klubjaiban szerzett néhányat, mégis egyértelműen a francia válogatottban lőtt két gólja a legemlékezetesebb mindenki számára. Egy meccsen, Horvátország ellen szerezte őket az 1998-as világbajnokság elődöntőjében, amelyen egygólos hátrányból tulajdonképpen Thuram egymaga fordította meg a mérkőzést: mindkét találat előtt maga szerzett labdát az ellenfél kapuja előtt, majd kíméletlenül kihasználta a kínálkozó lehetőséget.

Thuram - Horvátország 2-1 a vb-elődöntőben 

Ha a magyar futballt ismerők számára felvetjük Koplárovics Béla nevét, mindenkinek rögtön a Manchester United elleni győztes gólja jut eszébe, amit a Bajnokok Ligája selejtezőjében ért el 2002 nyarán. Basile Boli neve is leginkább egyetlen találat miatt marad meg a futball történelmében, ugyanis a francia védő az AC Milan elleni 1993-as BEK-döntőben fejelt győztes gólt az Olympique Marseille színeiben. Sem a módja, sem a jelentősége miatt nem elhanyagolható Karol Poborsky portugálok ellen szerzett győztes gólja az 1996-os Európa-bajnokságon. A találat ugyanis a negyeddöntőben született, méghozzá úgy, hogy a cseh játékos a portugál védők közül kilépve, 16 méterről gyönyörűen bokából „bökte meg” a kiinduló Vítor Baíát.

Poborsky legendás gólja

Marco Materazzi Thuramhoz hasonlóan csak két gólt szerzett a válogatottban, azonban a francia hátvédhez hasonlóan mindkettőt egy világbajnokságon, méghozzá 2006-ban. Először a cseheknek talált be a csoportmeccsek során, majd a döntőben vállalt kulcsszerepet a franciák elleni sorsdöntő jelentőségű fejesével, hiszen az 1-1-es végeredmény után az olaszok nyertek büntetőkkel (Materazzi egy büntetőt is bevágott). Juliano Belletti sem szerzett sok gólt, azonban a 2006-os Bajnokok Ligája-döntőt az ő góljával nyerte meg az FC Barcelona az Arsenal ellen, miután a találkozó végén egy nagyszerű akció végén közelről, de kiszorított helyzetből talált a brazil védő a hálóba. Carles Puyol a 2010-es világbajnokságon vitt be döntő találatot a németek elleni elődöntőben. Mivel a furcsa frizurájáról elhíresült védő fejese mellett nem született gól a mérkőzésen, a későbbi győztes számára döntőt ért a gól. Csakúgy mint Puyol, Daniel Agger is döntőbe segítette csapatát, a Liverpoolt a Chelsea elleni BL-elődöntőben 2007-ben, miután a visszavágón egy szabadrúgásvariációt nagy megleptésre a dán hátvédre játszott ki csapata, amely 1-0-ás győzelme után büntetőkkel harcolta ki a fináléba jutást.

Koplárovics Béla gólja a United ellen

Emlékezetes kapusgólok

Természetesen nem meglepő, hogy a kapusok meglehetősen ritkán találnak kollégájuk hálójába, azonban erre is van példa szép számmal a futball történelmében. Olyan mozzanatra azonban már meglehetősen kevés alkalommal került sor, hogy egy kapus sorsdöntő gólt szerezzen. Ebben a kategóriában talán Jimmy Glass viszi a prímet, hiszen az 1998/99-es szezonban az ő találata jelentette a Carlisle United számára a bentmaradást az angol ötödosztályban. Glass bár nagy reményekkel induló kapus volt, aki a Chelsea és a Crystal Palace csapatait is megjárta fiatalon, később folyamatosan alacsonyabb osztályú csapatokba került kölcsönbe, így a Carisle mezében is csak három mérkőzésen védett. 1999. május 8-án, a szezon utolsó mérkőzésén a Carisle Unitednek győznie kellett a bentmaradásért a Plymouth Argyle ellen, és a találkozó 1-1-re állt, amikor a meccs vége előtt tíz másodperccel szöglethez jutott a csapat, így Glass is „minden mindegy” alapon feljött a szöglethez, és végül ő vágta a hálóba azt a kipattanót, ami a másik kapusról jött ki egy fejes után. Ezután a szurkolók a pályára tódultak, és hatalmas ünneplésben részesítették a csapatot, különösképpen persze a gólszerzőt.

Jimmy Glass legendás gólja

Glasshoz hasonlóan egy „utolsó utáni” szöglethez ment fel fejelni Andrés Palop is az UEFA-kupa nyolcaddöntőjének visszavágóján 2007-ben, és harcolta ki a hosszabbítást csapata, az FC Sevilla számára a Shahtar Donyeck ellen. A Sevilla végül a hosszabbításban megnyerte a mérkőzést, ahogy később az egész sorozatot is, így Palop gólja rendkívüli jelentőséggel bírt.

Palop gólja a Shahtar ellen

Peter Schmeichel is egy szöglet után talált be a Rotor Volgograd elleni UEFA-kupa mérkőzésen 1995-ben, és bár fejjel egalizált az orosz csapat ellen, még egy gól kellett volna a vörös ördögök továbbjutásához. Érdekes találat fűződik Mart Poom nevéhez is, aki az iménti hálőőrökhöz hasonlóan a végén egalizált fejjel, de tette mindezt a volt csapata, a Derby County elleni bajnokin a Sunderland kapusaként 2003-ban.

Schmeichel gólja a Rotor ellen 

írta: Villányi Gergely

A cikk a pozsonyi Új Szó Focitipp különszámában jelent meg 2017.06.13-án.

Talán nincs olyan futballkedvelő a világon, aki ne tudná, hogy október 27-én este lezuhant a Leicester City FC tulajdonosának, Vichai Srivaddhanaprabhának a helikoptere a csapat West Ham United elleni mérkőzése után a King Power Stadion mellett. Sajnos a futballban nem ez volt az első eset, hogy egy klubot hatalmas veszteség érjen egy légiszerencsétlenség következtében, amelynek hatásai hosszú évekre, vagy akár évtizedekre meghatározzák a tragédián átesett egyesület életét.

A Leicester City stadionja mellett ezrek helyezték el virágaikat az elhunyt tulajdonos emlékére

A Chapecoense tragédiája még élénken élhet az emlékeinkben

2016. november 29-én hajnalban lezuhant a brazil Chapecoense futballcsapatát szállító repülőgép. A gárda játékosai a szakmai stábbal és több kísérővel együtt a második legrangosabb dél-amerikai kupa, a Copa Sudamericana döntőjére utaztak Medellínbe. A szerencsétlenséget csak hatan élték túl, köztük négy labdarúgó. A Chapecoense döntőbeli ellenfele, a kolumbiai Atlético Nacional rendkívüli gesztusként egyből felajánlotta a kupát a brazil csapatnak, de a világ minden tájáról azonnal segítő kezeket nyújtottak a Chapecoense felé, és számos futballklub fejezte ki szolidaritását a hatalmas csapáson átesett brazil gárdának.

 A csapatot szállító repülő roncsai

A Grande Torino elvesztésével a szakmai veszteség is hatalmas volt

1949-ben a Torino csapatát Lisszabonból hazaszállító gép a rossz látási viszonyok miatt leszálláskor a Superga-hegyen található bazilikának ütközött, és a tragédia során a gép összes utasa életét vesztette. Az „Il grande Torino” néven elhíresült csapat ekkor négy fordulóval a bajnokság vége előtt magabiztosan vezette az olasz pontvadászatot, amit az előző három évben is megnyert. Mivel a Torino a hátralévő meccseket csak az ificsapatával tudta lejátszani, a többi csapat szolidaritásból szintén a fiataljait küldte ki a pályára ellenfélként, így a Torino 1949-ben megszerezte sorozatban a negyedik scudettóját is. Nemcsak a klubot, az egész olasz labdarúgást hatalmas veszteség érte ekkor, hiszen szinte az egész olasz válogatott megegyezett a Valentino Mazzola vezette Torino csapatával. A klub tragédiájának voltak magyar vonatkozásai is, hiszen legendás másodedzőjük, Erbstein Ernő is meghalt a szerencsétlenségben, valamint majdnem Kubala László is odaveszett, ugyanis ekkoriban ő is a Torino csapatával edzett, és csak fia betegsége miatt nem utazott el a csapattal a Benfica elleni edzőmeccsre. Az áldozatok között olvashatjuk Julius Schubert (Schubert Gyula) nevét is, aki bár Budapesten született és kezdte el a futballt, a csehszlovák válogatottban szerepelt két alkalommal is. Sokak szerint a tragédiát máig nem heverte ki nemcsak a Torino, hanem az egész olasz futball sem. Az mindenesetre tény, hogy sok rekordot máig az „Il grande Torino” tart a Serie A-ban. (Egy szezon során szerzett legtöbb gól: 125, egy szezon során szerzett legtöbb pont: 65 – a hárompontos rendszer előtt, leghosszabb hazai pályán elért veretlenségi sorozat: 4 teljes szezon, leghosszabb hazai pályán elért veretlenségi sorozat: 93 meccs, legtöbb egy szezonon belül aratott győzelem: 20/30 meccs, majd 29/40 meccs.)

 A Grande Torino csapata

A tél okozta a Manchester United vesztét

1958-ban a Manchester United gépe felszálláskor tört össze a havas, latyakos müncheni kifutópályán, miután a kapitány harmadszor próbálkozott meg a felszállással. A csapat és a kísérői a BEK negyeddöntőbeli továbbjutásuk után tartottak hazafelé Belgrádból, ám meg kellett állniuk tankolni, mivel a belgrádi indulás egy órát késett amiatt, mert az egyik futballista, Johnny Berry elhagyta az útlevelét, és a várakozás alatt folyamatosan járt a motor. A gép 44 utasából 23 vesztette életét, köztük 8 játékos. A szerencsétlenséget túlélte a később lovaggá ütött menedzser, Matt Busby is, noha az orvosok 72 napig küzdöttek az életéért, amelynek során kétszer feladták neki az utolsó kenetet is. A csapat másik legendás túlélője pedig az a Bobby Charlton volt, aki később a Manchester United egyik legeredményesebb játékosává vált, és aki 10 évvel később csapatkapitányként emelhette fel a BEK-serleget Matt Busby irányítása alatt.

A gép roncsai a havas kifutón 

A Cruz Verde csapatát szállító gép roncsai csak több mint 50 év múlva kerültek elő

1961-ben a chilei Cruz Verde (más néven Green Cross) csapata tűnt el és zuhant le ismeretlen helyen, amikor Santiagóból utaztak Osornóba egy kupamérkőzésre. A gép roncsaira csak 2015-ben talált rá egy hegymászócsapat az Andokban. A Cruz Verde sohasem heverte ki a tragédiát, nem sokkal a szerencsétlenség után egy másik városba, Temucóba költözött, majd 1985-ben végleg megszűnt.

A csapat és a nemrég előkerült roncsok 

Máig tisztázatlan tragédia a The Strongesté

1969-ben Bolívia legnépszerűbb csapata, a The Strongest 17 játékosa, az edző és a klub elnöke halt meg légiszerencsétlenség következtében, miután Santa Cruzból tartottak hazafelé La Pazba, ám ismeretlen körülmények között az Andokban lezuhant a gépük. Nem mellékesen pont ezen a napon a hadsereg puccsot hajtott végre, és átvette a hatalmat Bolíviában... Szerencsére a klub túlélte a tragédiát, 11 bajnoki címet szerzett 1969 óta, és egyetlen csapatként több mint egy évszázad óta folyamatosan a bolíviai első osztály tagja.

Az elhunyt Strongest-játékosok egy része

Két repülő karambolja miatt vesztette el játékosait a Pakhtator Taskent

1979-ben a Pakhtator Taskent csapatát szállító gép Ukrajna felett összeötközött egy másik repülőgéppel, és mindkét járat összes utasa odaveszett a tragédiában. A Pakhtator Taskent azonban nem omlott össze, néhány évvel később, 1982-ben érték el legjobb eredményüket a szovjet első osztályban, ekkor a 6. helyet szerezték meg a rendkívül erős bajnokságban olyan együttesek előtt, mint a Zenit Szentpétervár, a CSKA Moszkva vagy a Sahtar Donyeck. A Szovjetunió felbomlása után a Pakhtator meghatározó nagycsapat lett hazájában, hiszen 11 bajnoki címmel és 11 kupagyőzelemmel büszkélkedhet Üzbegisztánban.

A tragédiában elhunyt csapat és a stáb

A Club Alianza riválisa kihasználta a tragédiát

1987-ben Peru legrégebbi és legnépszerűbb klubját, a Club Alianza Limát érte tragédia, miután egy Deportivo Pucallpa elleni bajnoki mérkőzésről hazatérőben nem messze a perui fővárostól a csapatot és a kísérőit szállító gép a tengerbe zuhant. A tragédiát csak a pilóta élte túl, a csapat játékosai, edzői és vezetői mind elhunytak. Bár a csapat győztes mérkőzésről tért haza, és néhány meccsel a bajnokság vége előtt vezette is a pontvadászatot, végül nem sikerült megszereznie a bajnoki címet, ugyanis a nagy rivális, az Universitario de Deportes kihasználva az alkalmat, megszerezte előttük az aranyérmet. „Természetesen” ez a mozzanat tovább mélyítette az ellentéteket a két csapat között, ugyanakkor a chilei Colo-Colóval ekkor kötött mély barátságot a klub, mivel a chilei csapat a tragédia után több játékossal is segítette a Club Alianzát. Bár a szerencsétlenség megrendítette a csapatot, és majdnem kiesett a első osztályból, végül sikerült visszakapaszkodnia a perui élvonal meghatározó csapatai közé, és azóta 5 bajnoki címet is szerzett.

Ők sem élték túl sajnos 

A sors később az egykori tragédia helyszínén kárpótolta Zambiát

1993-ban a zambiai válogatott Szenegálba tartott egy világbajnoki selejtezőre, amikor a gaboni partoktól 500 méterre a tengerbe zuhant a gépük. A tragédiát fatális hiba okozta: kigyulladt a repülő egyik hajtóműve, azonban a kétségbeesett pilóta a jó hajtóművet állította le, így a gép összes utasa odaveszett. Pedig a csapatnak komoly esélye volt, hogy története során először kiharcolja a VB-részvételt, előtte pedig az 1988-as szöuli olimpián (negyeddöntőig jutottak), valamint az 1990-es (3. hely) és az 1992-es (negyeddöntőig jutottak) Afrikai Nemzetek Kupáján is eredményesen szerepeltek. Bár a következő évben rendkívüli erőről tanúbizonyságot téve másodikak lettek az afrikai kontinensviadalon, a sors furcsa fintoraként 2012-ben ültek fel először Afrika trónjára, méghozzá a gaboni Libreville-ben, néhány száz méterre az 1993-as tragédia helyszínétől.

A nagyreményű csapat

Írta: Villányi Gergely

A cikk a 2016.12.06-án az Új Szó Focitipp mellékletében megjelent cikk átirata.

Leonardo Bonucci tavaly nyáron 42 millió euró ellenében igazolt a Juventusból az AC Milanba. Sokak számára meglepő volt a világ egyik legjobb védőjének távozása, hiszen a Juventusszal sorozatban nyerte a bajnoki címeket (6), a BL-ben is kétszer döntős volt a csapattal, a Milan viszont mostanában nem a hírnevéhez méltóan szerepel. Bár a zuhanyhíradó szerint Bonuccinak Massimiliano Allegrivel volt problémája, a szurkolók szerint a védő inkább a pénz miatt választotta a milánói csapatot. Utóbbi állítást igazolja, hogy bár még mindig Allegri a Juventus szakvezetője, Bonucci most visszatért a zebrákhoz. Bonucci ügyének apropóján a cikkünkben felelevenítjük, mely labdarúgók tértek vissza egy-egy nagy szenzációt jelentő átigazolás után inkább az előző klubjukhoz.

 Ha vissza lehetne csinálni a dolgokat, talán a kép összes szereplője megtenné.

Ian Rush és a Juventus esete

Ian Rush egyike volt annak a jó néhány brit játékosnak, akik a ’80-as évek második felében Európában próbáltak szerencsét, több okból is: egyrészt a Heysel-tragédia (1985) miatt kizárták az angol klubokat az európai kupákból öt évre, másrészt akkor még a fizetések is kecsegtetőbbek voltak a kontinensen. Mivel Rush a Liverpoolban ontotta a gólokat, bejelentkezett érte a Juventus, amely brit rekordot jelentő 3.2 millió fontért meg is vette a walesi csatárt 1986 nyarán. Azonban Rush kölcsönben még egy évig a vörösöket erősítette, ekkor a bajnokságban és a Ligakupában is második lett a Liverpoollal, majd 1987 nyarán költözött Torinóba. Szerencsétlenségére a zebrák teljesítménye pont ekkor esett vissza, hiszen csak hatodikak lettek a bajnokságban a walesi csatárral, míg előtte két évvel bajnoki címet, míg egy évvel korábban ezüstérmet ünnepelhettek. Rush csupán csak 7 gólig jutott a bajnokságban, így nem is nagyon marasztalták Torinóban, és 2.7 millió font ellenében visszatért Liverpoolba, ahol ott folytatta, ahol egy évvel korábban abbahagyta: még nyolc éven keresztül ontotta a gólokat a vörösöknek (245 meccsen 90 találatig jutott).

Speciális mezbemutató a Mamával.

Ebedli Zoltán: A Fradiból az Újpestbe és vissza

Ebedli Zoltán a Ferencváros játékosaként és legendájaként, tíz év és 295 mérkőzés után, 31 évesen igazolt az Újpesthez. Azonban meglepő módon akkoriban nem nehezteltek rá a fradisták, hiszen jól tudta mindenki: Ebedli az új edzőnek, Vincze Gézának köszönhetően állt tovább, ugyanis az új szakvezető fiatalitani szerette volna a csapatot, és így „Ebédlőnek” kevesebb szerepet szánt. Mivel a középpályásnak ekkor született gyermeke, maradni szeretett volna a fővárosban, és így Újpestre került. Ám az idény során a Fradi megvált Vincze Gézától, és így a következő nyáron Ebedli visszatért a Fradiba — annak ellenére, hogy lila-fehérben még gólt is szerzett egykori csapata ellen.

Ebedli és Törő lila mezben 

Robbie Keane és a féléves liverpooli kaland

Robbie Keane 2002-től 2008 nyaráig a Tottenham Hotspur mezében 197 meccsen 80-szor volt eredményes. A Liverpool több alkalommal is kacérkodott a leigazolásával, azonban erre csak a 2007-2008-as szezon után került sor, amikor is Rafa Benítez elsőszámú kiszemeltjeként 19 millió fontért tette át állomáshelyét a Mersey partjára. Ekkor a támadó így nyilatkozott: “Szeretném kifejezni köszönetemet a vezetőségnek, a játékosoknak és a szurkolóknak az elmúlt hat évért, eddigi pályafutásom legjobb és legélvezetesebb évei voltak. Sosem fogom elfelejteni őket. Külön szeretnék köszönetet mondani Daniel Levy elnöknek a megértéséért, hogy Liverpool szurkolóként csatlakozni hozzájuk egy életen át tartó álom megvalósulása, ezt nem hagyhattam ki. Remélem, egy nap a Spurs szurkolók is megértik ezt.“ Keane megkapta a Kevin Keegen és Kenny Dalglish által korábban viselt legendás 7-es számú mezt is a vörösöknél, azonban nem sikerült maradandót alkotnia (19 bajnokin 5 gólt ért el), és még azon a télen visszatért a Spurshöz 12 millió fontért. Ekkor az ír csatár négyéves szerződést írt alá, és állandó csapatkapitánnyá választották, ugyanis távozása előtt helyettesként már ellátta ezt a tisztséget. Visszaigazolása azt is jelentette, hogy csapatai összesen már 75 millió fontot fizettek érte.

Sok hűhó a semmiért

Fischer Pál egy sérülés miatt került az Ajaxhoz

1989 nyarán a magyar kupadöntőben (Budapesti Honvéd - Ferencváros 1-0) szúrta ki Leo Beenhakker, az Ajax akkori szakvezetője Fischer Pált a svéd Stefan Petterson pótlására, aki súlyos sérülést szenvedett. A magyar csatár nem is pótolta rosszul a svédet, hiszen egy szezon alatt 18 meccsen 7 gólig jutott az amszterdami csapatban. Az idény végén azonban hiába hívta több holland csapat is, Fischer kölcsönadása lejártával inkább visszatért a Fradiba, ugyanis elmondása szerint döntő fontosságú volt számára, hogy Nyilasi Tibor lett a vezetőedző.

Talán minden másképp alakult volna, ha nincs a honvágy...

Andrij Sevcsenko talán máig bánja döntését

Andrij Sevcsenko 2006 nyarán hét év után intett búcsút Milánó piros-fekete részének, ahol 322 mérkőzésen 175-ször zörgette meg az ellenfelek hálóját. Miután az ukrán csatár iránt már korábban is érdeklődött iránta a Chelsea, valamint Roman Abramovics tulajdonos is a kedvencei közé sorolta, Sevcsenko annak ellenére Londonba költözött, hogy korábban eltökélt vágya volt a Milan örökös legendájává válni. Az ukrán csatár talán ma már másképp döntene, hiszen a Chelsea-ben három szezon alatt 77 meccsen 22-szer volt erdményes, valamint örökös problémaforrást jelentett José Mourinho és Roman Abramovics között is. Végül 2009 nyarán tért vissza a Milanhoz, azonban már itt sem tudott megújulni, és 17 góltalan meccs után hazaigazolt a nevelőegyesületébe, a Dinamo Kijevbe.

Gyakori jelenet: Seva le.

Dombi Tibor és Felix Magath esete

Dombi Tibor 181 debreceni meccsel a lábában igazolt a Bundesligába az Eintracht Frankfurt csapatához 1999 nyarán. Kezdetben még jól is ment a játék Dombi számára, hiszen gólpasszt adott, valamint az itthon már jól ismert erényét, a „tizenegyescsinálást” is csillogtatta, azonban a téli edzőváltás megpecsételte a sorsát, ugyanis Felix Magath a kezdetektől fogva mellőzte. A korabeli sportsajtóban elterjedt az a vélemény, hogy a német edző szerint Dombi „zavarta az edzéseket”, de ezt maga a szakember is cáfolta, ugyanis szerinte leginkább azzal volt probléma, hogy a magyar szélső nem tudott megfelelően németül, és folyton az őt segítő, a pálya melletti korláton támaszkodó Sztáni Istvánhoz futott magyarázatért. Mindenesetre Dombi a szezon végeztével (ahol 6 meccsen volt kezdő, és 9 meccsen becserélték) visszatért Debrecenbe.

Ritka pillanat: Dombi mosoly a Frankfurt mezében

Mario Götze: „Dortmund az otthonom!”

Mario Götze 17 évesen debütált a Bundesligában a Borussia Dortmund játékosaként 2009 novemberében. 3 év, 83 dortmundi meccs, 22 gól és válogatott klasszissá válása után azonban az ősi rivális Bayern Münchenhez igazolt, amit akkor a dortmundi szurkolók nehezen fogadtak. Nem lehet azt mondani, hogy Götze a bajoroknál sikertelen lett volna, hiszen 2013 és 2016 között három bajnoki címet és két német kupát nyert, valamint a VB-döntőben is győztes gólt szerzett az argentinok ellen 2014-ben. 2016-ban mégis visszatért nevelőegyesületébe, mert mint megfogalmazta: „ ...ha visszamehetnék az időben, más döntést hoznék. Megértem azokat, akik nem fogadnak tárt karokkal, de ígérem, mindent megteszek, hogy megváltozzon a véleményük rólam! Dortmund az otthonom!"

Amikor még minden szép volt a Bayernnél is.

Ricky Kaká is Mourinho „áldozata“ lett

Miután Kaká mindent megnyert az AC Milannal, amit megnyerhetett (még az Aranylabdát is 2007-ben, utolsóként a Messi-Ronaldo korszak előtt), 2009-ben a Real Madrid futballistája lett, ugyanis a blancók az akkoriban hatalmas összegnek számító 67 millió euró fejében kivásárolták. Bár a Real Madridban is jól teljesített (120 meccs alatt 29 gól és 39 gólpassz volt a mérlege), szerencsétlenségére pont a Barcelona Guardiola-korszakának idején volt a blancók játékosa, így nem sok trófeát szerzett spanyol földön. Utolsó szezonja során már José Mourinho sem favorizálta túlságosan, ha esetleg be is rakta a kezdőcsapatba, akkor általában le is cserélte. Így nem volt meglepő, amikor Kaká a szerződése lejárta után visszatért a Milanhoz 2013 nyarán, ám már ott sem tudott a régi lenni.

Mourinho Kakát is hátba veregette jópárszor... 

Kagawának a történelmi tett is kevés volt a maradáshoz

Sindzsi Kagawára két sikeres dortmundi szezon után csapott le a Manchester United 2012-ben. A japán középpályás az angoloknál is két szezont töltött el, ahol 57 meccsen 6 gólt és 10 asszisztot könyvelhetett el. A 6 góljából 3-at egy mérkőzés során szerzett, és a Norwich City ellen elért három találata volt az első ázsiai játékos által elért mesterhármas a Premier League történetében. Azonban mindez nem volt elég arra, hogy megragadjon Angliában, és két szezon után visszatért Dortmundba, ahol azóta újra kulcsszerep hárul rá.

Itt még mindenki többet remélt, mint ami kisült a dologból.

Paulinho: Akinél a pénz az úr

Az FC Barcelonában, valamint az idei VB-n is egyértelműen kiderült, hogy Paulinho tagja a világ legjobb játékosai által alkotott szűk elitnek, azonban a brazil játékos inkább játszik Kínában temérdek pénzért, mint Európa valamelyik topbajnokságában kicsit kevesebbért. Már az is meglepő fordulat volt, amikor 2015-ben a Tottenhamből a Kuangcsou Evergrandéba igazolt, de talán még nagyobb meglepetést aratott a tavalyi klubváltása, hiszen az FC Barcelona labdarúgója lett, és akkor azt gondolhatta minden mezei fociszurkoló, hogy mégiscsak hiányzott neki a komolyabb kihívás. És bár a katalánoknál is kimondottan jól teljesített (középpályásként 49 meccsen 9 gólt szerzett), nyáron még több pénzért újra visszatért a kínai bajnokságba, ahol ismét a Kuangcsou szurkolóit örvendezteti meg, eddig 16 meccsen 11 gól és 6 gólpassz a mérlege, ami jól jelzi, hogy nem a szakmai kihívások vezették vissza Kínába.

Nem véletlenül várták vissza Messiásként Kínába a brazil játékost.

írta: Villányi Gergely

/A cikk a 2018.08.07-én megjelent Új Szó Focitipp mellékletében megjelent írás átirata/

A futballisztika oldal egy új sorozatot indított augusztusban a győri Műhely irodalmi folyóirattal karöltve, mely során minden hónap utolsó péntekét az irodalomnak szenteljük. Természetesen maradunk a futball körül, így felidézzük a Műhely folyóirat 2004-es legendás Foci-különszámát, mely felvonultatta a kortárs irodalom élvonalát. Ezúttal Nagy Gáspár, Kossuth-, és József Attila-díjas magyar költő és prózaíró írását közöljük, melyben például feltűnik a legendás fociszeretetéről híres Kormos István is.

Nagy Gáspár: Nem is olyan régi idők focija Kormos Pistával

Történt, hogy valamikor 1974 őszén az Üllői úton a Fradi 6:1-re verte a Rába ETO-t. Más szóval ez volt az a nevezetes meccs, ahol még a szinte ifjúsági korú Szabó Feri egymaga 5 gólt rúgott. Így írta az újság: SZABÓ-RÁBA ETO 6:1! S ebból a mesterhármas, „a korona fényes ékköve” (később így hallottam emlegetni egy külvárosi sörözőben) a meccs vége felé bő négy perc alatt jött össze.  Különösen az utolsó gól volt emlékezetes, amikor a drága Pusztai Laci, a később tragikus autóbalesetben elhunyt jobbszélső, alias „Pusztás”, de hívták őt „futóbolondnak” is, aki a Honvédból jött, már nem fiatalon a Fradiba) pontos beadását vágta a hálóba a 85. percben a kis Szabó.

Az ifjú csatárfenomén akkor került fel Szombathelyről, a Haliból, a „kisFradiból” az igazi Fradiba az egyáltalán nem „puha”, egykori balhátvéd, Dalnoki Jenő keze alá. Persze ezt a gólt megelőzően volt egy 40 méteres zseniális szöktetés is, ne feledkezzünk meg róla.  A jobbra kipörgetett, megnyesett, vagyis a  védelmet megalázó lasztit  Ebedli Zoli varázsolta Pusztai elé, aki aztán  a kapu előtt ólálkodó Szabó lábára tette, ő meg kegyetlenül bevágta.  Ilyen egyszerű és csodálatos volt ama gól története.

Városszerte boldog és mámoros fradisták skandálták a nevét, s értékelték az alig 18 éves ritka tehetség teljesítményét, akiből aztán, ki tudja miért, sosem lett válogatott.

Én mint Vas megyei különösen  büszke voltam a  földimre, hiszen  e nevezetes meccs előtt is dicsértem,   tudván, hogy   már a  Haladásban  ifistaként   ontotta a gólokat., s nyilván Novák Dezső  hívta fel rá a figyelmet, aki szintén Szombathelyről került a Fradiba, s ott lett válogatott, sőt világválogatott!

Szabó Feri már a következő szezonban, 1975-76-ban bajnok a Fradival, és a góllövőlistán 15 góllal második a Dózsás Fazekas mögött. És majd még egyszer bajnok 1980-81-ben, ugyanis akkor igazolt másodszor a Fradihoz.  De már a második igazolás is mutatja: nem mentek valami jól a dolgok körülötte. Aztán végképp eltűnt az Üllői útról, kicsit még levezetett...itt-ott focizgatott alacsonyabb osztályban.

A mindent tudó törzsszurkolók sajnálkozva mondogatták: szegény fíú kicsit megszédült Pesttől, nem volt elég akaratereje Ferikének, szerette a társaságot s mindazt, ami a társasági élettel járt, és a fullánkosabb kitétel meg így hangzott, hogy talán nem is csak szódavízzel oltotta szomját... Jenő bácsi meg mint tudjuk szigorú volt... nem tűrte a kilengéseket, a lagymatagon végzett  edzésmunkát.

Szóval lett aztán bőven szóbeszéd meg pletyka is. Most éppen nem tudom, mi van vele. Nem volna tanulság nélküli, ha mondjuk idén ősszel, harminc évvel ama ritka öt gól után fölkeresné egy riporter a nemzeti Sporttól.  Hiszen Szabó Feri még csak 48 éves... Egyáltalán él-e még, s álmodik-e olyan meccseket, amikor egy stadion neki tapsol? S róla beszél az egész ország:  lám megvan  a Fradika az új Albert Flórija!. Meg a válogatott középcsatára!

A hetvenes évek közepén a Dálnoki korszakban Szabó Feri mellett leginkább  Magyar Pista, Nyilasi, Ebedli és a  feljövő kis Pogány  rugdosták a gólokat, hátul pedig a Báró,  Bálint Laci és Rab Tibi  volt a biztos pont.  No, persze a hatvanas évek nagy csapata maradt az igazi az álom, amelyik Lakat Karcsi bácsi ideje alatt kétszer is bajnokságot nyert.  67-ben és 68-ban. Ha csak egy fradista meghallja annak a csatársornak a neveit, máris elönti a forró büszkeség és imaként mormolássza : Szőke, Varga, Albert, Rákos, Fenyvesi dr., és  mondja tovább: ez volt a mi aranycsapatunk!  S akkor még nem említettük, hogy hátul a védelemben, Novák, Mátrai és már a feltörekvő Páncsics takarított hiba nélkül, s középen meg Szücs Lajos és Juhász Pista hordta a vizet, „cipelte a zongorát”, ahogy tetszik a nagyérdeműnek.

De kicsit előre szaladtunk az álmok kergetésében és az ábrándozásban

Még harminc évet visszatekerem az álom és emlékezet filmszalagját. Éppen ott járunk a New York-palota harmadik emeletén, a Móra Ferenc  Ifjúsági Könyvkadó  halljában, ahová már reggel  8-ra bemasíroztam s leültem egy tágas bőrfotelbe. Ültem és vártam, mint valami szívélyes fogorvosi váróban. Kérdésemre valaki tudni vélte, hogy Kormos úr csak fél kilenc felé szokott bejönni a szerkesztőségbe. 

De most korábban jött, és jól láttam, hogy rettenetes sietéssel és feltűnően derűs ábrázattal viharzott  a körfolyosón, s  ahogy  számítottam, rögtön a lényegre tért:

Barátocskám, jól mondtad: ez a taknyos kölök tényleg tud valamit, harsogta már messziről, amint belépett a Móra Kiadó halljába, kezében a megfelelő oldalon kihajtott Népsporttal. Lobogtatta, mint valami győzelmi zászlót, természetesen azon a héten a Fradi zöldfehér győzelmi zászlaját.  Felhajtott gallérú ballonkabátjában besuhogott a titkárságra, hogy kicsit beleszagoljon a fölségesen tekergő kávéillatba, és illendő köszöntés mellett jelezze: hamarosan ott gőzölöghetne két csésze fekete méreg szerkesztői szobájának asztalán is, mivelhogy vendégével, azaz velem, hamarosan rettentő fontos irodalmi dolgokon fogunk agyalni.

A titkárnők legszebb gyöngyei (köztük is legkivált Kormos afféle atyai védelme alatt álló N. Annuska, aki az erre ugyancsak sűrűn kószáló fiatal költők múzsajelöltje  volt, ezért a szigorú védelem, mondhatni emberfogás!) is látták: Pistának jó kedve van, tehát győzött a Fradi, ma még valami alkalmi bókoló verset  vagy  illatos emlékkönyvbe való zöngeményt is kiimádkozhatnak  tőle, föltéve, ha jó lesz a kávé, és azt kecses mozgással éppen valamelyik térd-,  avagy kebelkirálynő viszi szobájába.

Rám dörrent, tüstént kövessem a szerkesztői szigorú tetthelyre, de már a folyosón belekezdett a magas irodalomba. Szenvedéllyel magyarázta, hogy a sportújságírók manapság milyen ramatyul írnak. Micsoda szürkén kenik oda jelzőket, micsoda fűrészporos, száraz nyelvvel tisztelik meg a focit, pedig ennek  a Szabó névre hallgató kölöknek minden egyes gólja ódát, de legalább   szonetteket érdemelt volna.

Na, ha így megy a Fradinak, jelentkezünk Dalnoki Mesternél...önkéntes tudósítónak, mert most ebből a csikócsapatból, meglásd lesz valami, valami olyan, mint volt  amikor is... Na, tudod-e, melyik volt az a híres csapat? , és már mondta is székébe lehuppanva azt a valahai Fradi-összeállítást: Háda, Polgár, Korányi, Laki, Móré, Lázár, Táncos, Kiss, Sárosi, Toldi, Kemény.  Jegyezd meg: ki itt belépsz, ez az egyik kötelező memoriter... a szélesen értelmezett irodalmi műveltség  fundamentuma! De akkor volt ám egy nem akármilyen MTK is! Képzeld el, micsoda rangadók lehettek, amikor velünk szemben meg ilyen nevek futottak ki  a gyepre: Szabó, Mándi, Bíró, Sebes, Turai, Dudás, Sas, Müller, Cseh, Kardos, Titkos.   

A kávé is megérkezett, s mint valami rafinált Ebedli-passz az asztalra került. Kormos kacsintott a hölgynek, hogy az ajtótól még egyszer ezzel a ringó lépéssel tenné meg (vizslató tekintetünk előtt) az utat... Pista és a hölgy úgy láttam, nagyon értették egymást, pontosabban a begyakorolt csíziót, mellyel az ifjú költőket kápráztatták, ha azok feszengve és félszegen kézirataik sorsa iránt érdeklődtek.  Magam is ez ügyben voltam berendelve Kormos színe elé, készülő első verseskötetem tartalomjegyzékét akartuk véglegesíteni. Ideálisabb pillanat nem is lehetett volna, mit ez a mai délelőtt... amikor  csak a hétvégi győztes, s nem akármilyen  Fradi-meccs tüzetes  kitárgyalása  után látunk munkához... 

Kissé zavartam köhécseltem a távozó kávé-tündér produkciója után, s a téma folyamát tovább gombolyítva elmondtam, hogy tegnap a B.-középben azt skandálták, de szép is lesz, ha ez a Szabó Feri, aki máris Ferike lett az Üllői úton, az MTK-nak is berámol majd egy ötöst.

Na, azon a meccsen is ott  leszünk, kacagott Kormos, s megnézzük, amint ez a nyápic kölök még egyszer megcsinálja ezt a bravúrt. ...  Aztán tényszerűen csaknem délig végigbeszélgettük a meccset, hiszen a nézőtér más-más helyéről láttuk ugyanazt a parádés 90 percet... Kormos remekül tudta előadni, mondjam-e, kiszínezni, amit a szurkolóktól hallott.  Most még Kalappal, a mindenki által ismert, legendás cukorkaárussal is beszélgetett, pontosabban egy-két jó rigmust javasolt neki a szünetben... s képzeld,  barátocskám, egyszer csak hozott két óriás ingyenperecet,  mondván: író úr, na, lássa,  én így szponzorálom   az igazi  költészetet!. Az MTK meccsen még szotyit is kap, ha győzünk....remélem találkozunk! Kormos csapkodta a térdét úgy nevetett.... Egy hétig nesélte (színezte) a Kiadó táján meg lent a Hungáriában Kalap szövegét. A győrieket pedig illendően sajnálta, mivelhogy  a szíve kedves  tája neki a város, meg persze zöldfehér  azoknak is a mezük.  Akkoriban sok évtizedes hűtlenkedés, csavargás után ismét haza-hazalátogatott a Rába parti városba meg a Szigetközbe. Gondolom, hívták emlékei is, s a fiatatal győri költők, szép versmondó lányok, focisták ... Alig múlt 5o éves, tele volt tervekkel, a nagy lustálkodások, csavargások után váratlan termékenység köszöntött rá. Újra ifjú apa lett. Ekkor írta az N.N bolyongásai című  kötetébe a legszebb verseket. Szóval, ahogy mondták: minden értelemben nyerésre állt Kormos Pista...

Jártam vele én is  vagy háromszor-négyszer  a Fradi-pályán. De valahogy mindig lagymatag meccseket fogtunk ki. Szóval különösebben nem jött tűzbe, csak ilyeneket mondott, szinte visszafogottan: most aztán miről számoljak be Zelknek, már megint csak a kis Pogány hajtott rendesen...Szabó ácsorog, állva  várja a labdát, Ebedli meg túl sokat szórakozik... Nyilasitól legföljebb csak örökölni lehet. a gömböt...  Ekkor a szektor aljából fölharsant az ismerős hang:  Puha vagy,  Jenő, nem látod, hogy  ezek tegnap rendesen dorbézoltak! Ez Kalap hangja volt. Kormos erre földerült, és azt mondta: ma délután ez a rikkantás ért legtöbbet!  Biztos lesz is foganatja. Jenő nem hagyja magát...!

Egy vagy két évvel később történt, (bár a történet kissé balladásított) hogy Bella Istvánnal és Lázár Ervinnel s talán még Módos Péterrel egy Fradi-Videoton meccsen jártak.  Ősszel, igazi, elszánt szurkolóknak való esős időben. S nyilván, hogy Kormost megtréfálják, ugrassák, próbára tegyék humorérzékét, meg tán Fejér megyeiségük okán is Lázár és Bella a nyerésre (vagy vesztésre?) álló Vidit kezdték el nagy hangon buzdítani, ami a fradi tábor legközepén inkább tűnhetett eszelős vakmerőségnek, mint átgondolt bölcsességnek. Nos, szerencsére megúszták a drukkolást verés nélkül, de Kormos csöndes és elegáns válasza egy remek versben, már a meccs végére megérkezett, testet öltött. Így állt nemes és sportszerű bosszút az Üllői úton történt példátlan baráti skandallumért....

A vers szerencsére írásban is fönmaradt, és ha Kormos él még egy kicsit, tán beszerkeszti következő kötetébe.  Lássuk csak a szívemnek oly kedves nyolc sort, amely álmaimban, nem tudom miért, de mindig Szabó Feri öt góljával együtt jelenik meg a Fradi pálya villanyos eredményjelzőjén:

„Szakad az istenvert eső,

s tátog cipőm szégyentelen,

pedig egy esztendeje nincs,

hogy Bécsben nyertem pókeren.

A tribünön fülembe kántál

két dunántúli rossz rokon,

Bella és Lázár kornyikálja:

„Videoton! Videoton!”

S Kormos meg felejthetetlen tárnamély hangján hozzá dörmögi a mennyei mikrofonból:: barátocskáim, ha szemtelenkedtek, egyszer ti is kaphattok tőlünk egy hatost!  Csak látnám, merre bitangolt el ez a Szabó Feri gyerek, vagy valaki hozzá hasonló?

(2004)