Saját bevallásuk szerint történetük legnagyobb sikerét érték el a LÁSS vakfocistái az elmúlt hétvégén, hiszen egy rangos nemzetközi tornán szerezték meg a 2. helyet Lipcsében. Pedig az előjelek nem voltak túl kedvezőek, hiszen csere nélkül utazott ki a gárda Németországba, ennek ellenére kiváló csapatokat előztek meg a viadalon, valamint Tóth Gábort választották meg a legjobb játékosnak. A csapat és segítői: Nagy Atesz kapus/"edző", Kékesi Katinka Guide és mindenes, Józsi sofőr és segítő, Forgács Szabolcs, Szabó István, Almádi Csaba és Tóth Gábor mezőnyjátékosok voltak. A siker aprópóját kihasználva közöljük most újra egyik szerzőnk, Villányi Gergely egy évvel ezelőtt megjelent cikkét (Új Szó Focitipp melléklet 2017.10.10.), mely során Szabó "Sityu" István vakfocistával készített interjút, hogy azok is egy kicsit belelássanak ebbe a sportba, akik eddig nem is hallottak a vakfociról.

Tavaly indult az UEFA #EqualGame elnevezésű kampánya a társadalmi egyenlőségről, a futballról, a minden játékost összekötő láthatatlan kapocsról szól. A kezdeményezés reklámfilmjében a világ legismertebb játékosai mellett helyett kapott Szabó István is, a LÁSS (Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete) csapatának játékosa, aki bár születésétől fogva vak, mégis rendszeresen focizik, sőt a látók között is ritkán látható nagy gólokat szerez.

Hogy figyelt fel Önre az UEFA, miként került be az #EqualGame kampányfilmjébe?

Amikor az UEFA emberei nekiláttak ennek a kampányfilmnek, akkor a vakok labdarúgását is szerették volna megmutatni, így megkeresték az IBSA-t, a látássérültek nemzetközi sportszervezetét, akik a LÁSS egyesületet ajánlották a film készítőinek. Azt gondolom, hogy ez annak is az eredménye, hogy mi híresek vagyunk a sportszerűségünkről, valamint a lelkesedésünkről, sokszor már-már túlzottan is engedékenyek vagyunk az ellenfelekkel. Szóval megkeresett minket két hölgy az UEFA-tól, eljöttek az edzésünkre, beszélgettek velünk, és végül engem választottak, amiben szerintem nagy szerepe volt annak is, hogy az edzéseinken találkoztak a most 15 hónapos Boldizsár fiammal, aki levette a két hölgyet a lábáról. Emellett én vagyok a gárda csapatkapitánya, nekem voltak egyéni elismeréseim is az évek során (gólkirályi cím, torna legjobb játékosa).

Egy született vak miként kerül kapcsolatba a futballal? Honnan ered a labdarúgás iránti szenvedélye? Egyáltalán mit jelent Ön számára a labdarúgás?

Nálunk a családban Isaszegen nagy hagyománya volt a focinak, édesapám is futballozott, valamint két unokatestvérem is játszott a helyi csapatban. Szerencsére a szüleim sem próbáltak meg burokban tartani a vakságom miatt, fára másztam, bicikliztem és fociztam a többi gyerekkel. Ennek köszönhetően persze rengeteg horzsolást és sérülést szereztem, de ezeket sokszor észre sem vettem, mert a játék akkora eksztázist okozott. Szóval Isaszegen kezdődött minden, ahol a látó gyerekekkel kezdtem el focizni az utcán. Persze kapusként szerepeltem a leginkább, ahol az unokatesóm játszott előttem védőként, és ő irányított, hogy merre vetődjek. De mivel mi csak hétvégén voltunk otthon a szintén vak húgommal, ezért hétközben a látássérültek sulijában nem tudtunk focizni egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogyha bármelyik labdára egy zacskót húzunk, akkor hallani fogjuk a labdát. Onnantól kezdve a suliban is kergettük a labdát a tornateremben. Na ott aztán törtük egymást rendesen, amikor elkezdtünk a saját szabályaink szerint focizni. A sulival együtt azonban sajnos a focinak is vége lett, így maradt számomra az úszás, amit addig párhuzamosan űztem a futballal. Aztán 2010-ben felhívott egy volt iskolatársam, hogy szerzett egy igazi vakfoci-labdát, próbáljuk ki. Persze rögtön benne voltam a dologban, így a LÁSS egyesület nyílt napján is bemutattuk a dolgot dr. Ozvári-Lukács Ádám barátommal, ahol több ember érdeklődését keltettük fel a vakfoci iránt, így tulajdonképpen innen indult útjára a mi kis csapatunk. Mivel a szervezés nem az erősségem, ezért hatalmas lelkesedésemet látva feleségem, Emília segíti a gárdát ezen a téren, szinte minden szervezési feladatot ő lát el. A foci segít teljesen kiszakadni a hétköznapokból, ilyenkor minden gondot elfelejt az ember. Hatalmas áldozatokat vagyunk képesek hozni a fociért: én például a fiam születése előtt rendszeresen futottam és pluszedzéseket végeztem, de például az egyik csapattársunk Szegedről járt fel hozzánk az edzésekre.

A futball mozdulatainak elsajátítása sem lehetett könnyű, hiszen a látók esetében ez leginkább az utánzáson alapul...

Nálam ugye ez gyerekkorból hozott, és ott megtanult dolog volt, de azért nekem is sokat kellett küzdeni, hogy a lövéseim elmenjenek a kapuig. Ami vakoknál a legnagyobb problémát jelenti, hogy folyton elhagyják a labdát, ezért számunkra a legfontosabb a labdavezetés elsajátítása, ami persze más, mint a látók esetében, hiszen mi a két lábunk között terelgetjük a labdát, és nem egy lábbal toljuk magunk előtt. A lövés a másik fontos eleme a játékunknak. Ezt mindenki egyénileg tapasztalja ki, hogy mi a kényelmes és az eredményes út számára. Én például általában belsővel rúgok, csak a pontrúgásokat végzem el néha rüszttel és csőrrel, de ismerek olyan vakfocistákat, akik kiválóan lőnek külsővel. Számomra ez elképzelhetetlen, szerintem össze is akadnának a lábaim, ha ezzel a módszerrel próbálkoznék.

Szabó "Sityu" István kapura tör

Milyen módon tájékozódnak a pályán? Honnan tudják, hogy merre vannak a társak, az ellenfelek és a kapuk?

A kapus, az edző és a guide ugye segíthet a maga harmadában, de régen rossz lenne, ha csak rájuk alapozva közlekednénk a pályán. A külső segítség csak a nüanszokban segít, azt nagyjából magunktól is érezzük és halljuk, hogy merre vannak a csapattársak és az ellenfelek. A vakfoci nagyon összetett, rendkívüli figyelmet igényel, éppen ezért ha egy látó ember betakart szemmel jön közénk játszani, nagyjából 5-10 perc alatt kikészül mentálisan.

Magyarországon körülbelül hányan fociznak látássérültként? Létezik-e országok közötti versengés?

Itthon mi vagyunk az egyetlen csapat, bár úgy tudom, hogy Nyíregyházán is van egy alakulófélben lévő gárda. Mi idénytől függően 6-10 fővel vagyunk jelen az edzéseken, de sajnos az EB-re nem tudunk menni, mert kevés a B1-es stádiumú játékosunk (ez a látássérültek között a teljesen vak kategória), valamint az anyagi lehetőségeink is szűkösek, ezért számunkra a kvalifikációs torna is elérhetetlen. A fejlődésünket az is jelentősen hátráltatja, hogy sokszor foghíjasak vagyunk edzésen, valamint csak egymás ellen tudunk gyakorolni, és már nagyon ismerjük egymást. Éppen ezért külföldre kell mennünk meccseket játszani a fejlődésünk érdekében, és van is egy ligánk, ahol a prágai, a krakkói, a wroclaw-i és a brno-i csapattal mérkőzünk meg évente ötször egy-egy forduló alkalmával, amelynek mindig az egyik egyesület a házigazdája. Emellett rendszeres résztvevői vagyunk nemzetközi tornáknak, jártunk már cseh, lengyel és német megmérettetésen, de jártunk már Belgiumban és Görögországban is. Ennek köszönhetően a hátsó alakzatunk eléggé megerősödött, és bár kezdetben pofozógépek voltunk, ma már szinte bárki ellen le tudunk hozni egy 0-0-át, sőt, akár egy német csapattal is felveszzük a versenyt, pedig Németországban 9 vakfoci-csapat van.

A látássérültek focijában melyek a legfontosabb technikai és taktikai elemek?

Nálunk nagyon fontos a taktikai formáció. Ideális esetben az 1-2-1 lenne a nyerő formula, de mi sajnos nem tudunk ebben a felállásban játszani, mert ehhez egy kiváló befejező csatár szükségeltetne, akinek tökéletes technikai tudása van, így kifogástalanul veszi át a labdát, valamint jól tájékozódik a pályán is. Az ilyen játékos tulajdonképpen nem is létezik, ugyanis ehhez az kellene, hogy valaki született vak legyen, így a tájékozódása kifinomulttá váljon, viszont a technikai tudását a látók között szerezze meg.

A LÁSS SE csapata az egyik idei tornán

Az oldalvonal melletti segítő milyen formában segítheti a játékosokat?

A maga harmadában minden elhangozhat, nincs korlátozás ilyen téren. Mi már a hanglejtésből és a hangerőből is értjük, hogy mit akar a másik, de az is egyéntől függ, hogy mi hangzik el a segítőktől. Mivel én általában irányító és támadó szerepkörben játszom, azt szeretem, ha a kapu előtt a guide jelzi, hogy hányan vannak előttem és körülbelül hány méterre vagyok a kaputól. Az edző szerepe inkább a felállás kitalálásában, a cseréknél, valamint a csapat összefogásában csúcsosodik ki.

Gondolom nemcsak a meccsek, az edzések is egészen más jellegűek, mint a látóknál.

Bemelegítés és futás nálunk is szerepel a programban, de sok a labdavezetéses gyakorlat, ahol az irányváltásokra nagy hangsúly kerül, valamint a kapuralövést is sokat ismételjük, ahol variáljuk, hogy egy vagy két védő ellen kell gólt szerezni. Van természetesen támadásvezetési variációnk is, ami persze nem túl bonyolult: a kapus kidobja a labdát az egyik oldalra, ott a társunk átveszi a labdát, majd átpasszolja a másik oldalra, ahol a másik társunk kapura lő. Természetesen sokat meccselünk is edzésen, valamint a rögzített szituációknak is nagy szerepe van a vakfociban, így erre is nagy figyelmet fordítunk. Általában ezeket úgy indítjuk, hogy két ember egymás mögé áll, és a hátsó az első ember elé pöcköli a labdát, aki így már többször is hozzáérhet a labdához.

Figyelemmel követi a világ labdarúgását? Volt már látók által játszott meccsen?

Természetesen már többször is voltam profi meccsen, legutóbb a Balmazújváros-Debrecen NB1-es meccset néztük meg a többiekkel, de ezekre a találkozókra inkább csak a meccs légköre miatt megyünk ki, jobban szeretjük az alsóbb osztályú meccseket, ahol halljuk a játékosokat, valamint még azt is, amikor valaki belerúg a labdába. A profi meccseket olyan emberrel szeretjük nézni, aki jól közvetíti a lényeget, de az sem jó, ha nagyon részletesen próbálja átadni a látottakat, mivel mi el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehet a látók focija, nekünk más az elképzelésünk a fociról. De mindez az egész életünkre igaz: a részletek sokszor elvesznek, de a lényeg mindig megmarad. Nekem egyébként a Barcelona a kedvenc csapatom, éppen ezért régebben több csatornán keresztül is meghallgattam ugyanazt a meccset, hogy más-más kommentátor szemszögéből is halljam ugyanazt a dolgot.

Szabó "Sityu" István többek között Luis Figóval az UEFA rendezvényén

A környezete miként viszonyul a hobbijához?

A családom büszke rám, különösen a focista unokatesóim, azonban édesapám két lábtörés után már megkérdezte, hogy nem akarok-e inkább újra úszni. Azt pedig már említettem, hogy a feleségem mennyire támogatja a csapatunkat. A családom szerencsére mindig támogatott mindenben, de sajnos ez nagyon ritka a vakok esetében. Jó részük integrált oktatásban nő fel, a tanárok nem tudják, hogy mit engedhetnek meg nekik és mit nem, így általában a testnevelés óra során nem igazán dolgoztatják meg őket, ami ezáltal a vakok mozgáskultúráját szinte a nullára csökkenti.

Szabó István vakfoci-kalauza

Szabályok: Egy csapat 4 vak mezőnyjátékosból és egy látó kapusból áll. A pálya harmadokra van osztva, ha a védőharmadban van a labda, akkor a kapus segíthet a társainak, a középső harmadban az edző, a támadó harmadban pedig a kapu mögött elhelyezkedő guide. A pálya oldalán palánk van, a kapu mellett kimehet a labda. A játék síptól sípig megy, a két sípszó a gólt, a hármas sípszó a meccs végét jelzi. A fejvédő nem kötelező, de erősen ajánlott. Elvileg nem lehet lógatott fejjel játszani, ami a született vakok esetében azért problémás, mert nekik ez a természetes testtartásuk, ugyanis így jobban hallanak. Aki a labda irányába mozog, annak folyamatosan beszélnie kell. A hivatalos szó a voy (spanyolul megyek), de a lényeg, hogy jelezd, hogy közeledsz a labda felé. Félrevezetni természetesen nem lehet a másikat.

Pálya: Mi a kézilabda méreteit követjük a kapuk és a pályaméretet illetően, de a legújabb nemzetközi szabályok a gyeplabda kapuméreteit írják elő, ami 3,66 x 2,14 méter. Sajnos nálunk sok kispályát labdafogó hálóval vettek körbe, ami számunkra végzetes, ha a palánkhoz van kötve a háló, mert a kezeinket így összekaszaboljuk. Ezért sajnos Magyarországon elég kevés pálya jöhet számításba, ahol vakfocit lehet játszani.

Labda: 4-es futsal-labda, amelynek hat oldalára egy kis fém betét van szerelve, amiben csörgők vannak. Néha ha a fém résznél találod el a labdát, azt hosszú időre megérzed a lábujjaidon...

Passz: Ha nálam van a labda, akkor a társaim kiabálnak felém, hogy „itt, itt, itt vagyok”, ha pedig a társaimnál van a labda, akkor én teszem ugyanezt.

Szerelés: Kétféle fajtája van: az egyik amikor megvárom a labdát vezető ellenfelet és beállok elé (feltartom), a másik pedig amikor kilépve próbál szerelni a hátvéd. Ekkor szoktak a durva sérülések keletkezni. A lényeg, hogy kézzel mindig tompítunk az ütközéseken.

Kirúgás: Általában a kapus a támadóharmad és a félpálya közé dobja ki a labdát, ahol vagy még egy passz következik, vagy egyből kapura küldjük a labdát.

Sorfal: A látó focival ellentétben itt akár az egész csapat, tehát mind a négy mezőnyjátékos is beállhat a sorfalba.

Játékvezető: Bár a laikusok nem gondolnák, nálunk is van reklamálás, ami főleg a testi kontaktok megítélésénél szokott előfordulni. A kezezést azonban nem veszik annyira szigorúan, csak akkor van sípszó, ha a kezezés jelentősen befolyásolja a labda útját.

Csel: Ez az ami nincs nálunk, ugyanis minek. Egyébként pedig a lövőcsel formájában létezik, hogy bemutatjuk, hogy a hosszúra lőjük, de visszahúzzuk a rövidbe.

Fejelés: Ez is nagyon ritka. 6-7 év alatt egy fejesgólra emlékszem, az is egy edzésen történt, mégpedig oly módon, hogy a lövést védő kapusról a visszafutó védő fejére pattant a labda, aki így öngólt fejelt.

Ünneplés: Na ez az amit mi nagyon rosszul művelünk. A kapusunk és az edzőnk sokszor mondja is nekünk, hogy „Örüljetek már, gólt lőttetek!” Arra is volt azonban már példa, hogy örülni akartunk, de elkerültük egymást, így elmaradt az ünneplés.

Az interjút Villányi Gergely készítette.

A szeptember 8-án lejátszott Spanyolország – Anglia Nemzetek Ligája találkozón lépett pályára először tétmeccsen a spanyol válogatottban Marcos Alonso. A Chelsea játékosa ezzel folytatta a családi hagyományt, hiszen nagyapja, Marcos Alonso Imaz is bemutatkozott a válogatottban, valamint édesapja, Marcos Alonso Pena is 22 alkalommal viselte a spanyol címeres mezt. A futballtörténelem során számos példa volt már hasonló dinasztiákra, azonban mi most azt járjuk körbe, hogy az új labdarúgó generáció tagjai közül kik lehetnek képesek édesapjukhoz hasonló karriert befutni, és kik azok, akik jó eséllyel elmaradnak majd atyjuk eredményeitől.

A nagypapa: Marcos Alonso Imaz 1963-ban

Jonathan Klinsmann

Jonathan az 1990-es német világbajnok Jürgen Klinsmann fia. Jonathannal kapcsolatban több meglepő részletet is meg lehet említeni, hiszen édesapjával ellentétben a fiatal játékos nem a gólok termelésében, hanem a gólok megakadályozásában érdekelt, lévén, hogy kapusként szerepel. Annak ellenére azonban, hogy a Hertha BSC játékosa, az Egyesült Államok korosztályos válogatottjaiban szerepelt eddig, hisz édesanyja is onnan származik, és ő is sokáig a tengerentúlon élt. A 21 éves játékos eddig csak egy Európa Liga-mérkőzésen állhatott a berlini csapat kapujában, a Bundesligában pedig csak a kispadig jutott. A tavalyi év elején a Hertha kapusedzője, Petry Zsolt kritizálta a kapust amiatt, hogy keveset kommunikál és nincs kisugárzása, ám nemrég már dicsérte a fiatal hálóőrt amiatt, hogy helyesen reagált a kritikákra, és nagy fejlődésen megy keresztül.

 A fiatal Klinsmann az amerikai címeres mezben

Mattheus de Andrade Gama de Oliveira

Szintén egy világbajnok édesapa, az 1994-es brazil csapat gólvágójának, Bebetónak a fia. Talán még sokan emlékeznek arra a gólörömre, amikor a hollandok elleni negyeddöntőben szerzett gólját Bebeto úgy ünnepelte társaival, hogy bölcsőt formáltak kezeikkel, és ringató mozdulatokat tettek. Nos, mindez a néhány nappal korábban született Mattheusnak szólt, aki a Flamengóban nevelkedett, itt is mutatkozott be a felnőttek között 18 évesen. A támadó középpályásként szereplő játékos 21 évesen a portugál Estorilhoz került, ahol 60 meccsen 6 gól és 12 gólpassz fűződött a nevéhez, így le is igazolta a Sporting Lisszabon, azonban rögtön tovább is adta a Vitória Guimaraes csapatának, ahol a tavalyi szezonban 14 mérkőzésen lépett pályára az ifjú brazil. Talán nem túl merész kijelenteni, hogy Matheus már nemhogy világbajnok, valószínűleg brazil válogatott sem lesz.

 A legendás gólöröm Matheus tiszteletére

Federico Chiesa

Összeállításunk egyik olyan tagja, aki könnyen túl is szárnyalhatja édesapja, Enrico Chiesa eredményeit. Federico még csak 20 éves, de már 8 alkalommal viselte a válogatott mezét, jóllehet Enrico idejében azért nehezebben osztották a válogatottságot az olasz támadóknál. Federico azonban nem klasszikus csatár, inkább szélsőként játszik a Fiorentinában, ahol eddig 80 mérkőzésen 12 gól és 14 gólpassz fűződik a nevéhez, így az összes olasz nagycsapat sorban áll a kegyeiért.

Chiesa már a válogatottban is bemutatkozott 

Justin Kluivert

Az Ajaxot 1995-ben BL-győzelemhez segítő Patrick Kluivert fiának pályafutása is elég ígéretesen indul, hiszen 19 évesen már két holland válogatottsággal büszkélkedhet. Apjához hasonlóan Justin is az Ajaxban futott be, ahol elsősorban szélsőként foglalkoztatták, de így is 56 meccsen 13 gól és 10 gólpassz a mérlege. Le is csapott rá nyáron az AS Roma, így egyértelműen szintet lépett a fiatal Kluivert: a Serie A-ban még komolyabb ellenfelekkel nézhet farkasszemet, azonban nem kell féltenünk, jó eséllyel megállja majd a helyét itt is.

 Kluivert már a Roma mezében is betalált

Giovanni Simeone

“A kis őrült“ (El Cholito) napjaink egyik legjobb edzőjének, és a korábbi kiváló labdarúgónak, Diego Simeonénak, azaz „El Cholónak“ a fia. Giovanni is szépen indította karrierjét, hiszen néhány napja bemutatkozott az argentin válogatottban is Guatemala ellen, ahol már meg is szerezte első gólját. A 23 éves csatár a River Plate-ben nevelkedett, majd a Banfieldnél kezdte meg igazán a gólgyártást, innen került az olasz Genoához, ahol 37 meccsen 14-szer köszönt be az ellenfeleknek, míg mostani csapatában, az Fiorentinában 42 meccsen 15 gól és 6 assziszt a mérlege.

"El Cholito" apjához hasonlóan heves vérmérsékletű a pályán 

Timothy Weah

Az 1995-ös Aranylabdás, George Weah fia. Timothy New Yorkban született 2000-ben, így itt indult el a karrierje, mígnem 14 évesen a PSG-hez került, ahol édesapja is szép sikereket ért el. Csakúgy mint Jonathan Klinsmann, a Weah-fiú is amerikai állampolgár, így az Egyesült Államok korosztályos válogatottjait járta végig, de ő már a felnőttek között is bemutatkozott, ahol Bolívia ellen be is talált. A fiatal csatár a tavalyi szezonban még csupán három alkalommal jutott szóhoz a francia élvonalban, idén azonban már a bajnokságban és az AS Monaco elleni szuperkupa-meccsen is gólt lőtt. Még mindig rettentően fiatal, de Thomas Tuchel érezhetően lát benne potenciált a PSG-nél.

 A "kis" Weahnak mindenki nagy jövőt jósol

Ianis Hagi

A „Kárpátok Maradonájának“, Gheorghe Haginak a fia. A fiatal támadó középpályás 1998-ban született Isztambulban, majd az édesapja nevét viselő akadémián pallérozódott, ahonnan az FC Vitorulhoz került. Itt 16 évesen bemutatkozott a román élvonalban is, méghozzá édesapja kezei alatt, ugyanis Gheroghe Hagi volt ekkor a gárda vezetőedzője. Még nem töltötte be a 17-et, amikor már első gólját is megszerezte, majd 2016 nyarán 2 millió euróért megvette a Fiorentina. A 2016/17-es szezonban a Cagliari és a Pescara ellen is becserélték, ám a következő idényben egyszer sem került pályára, így télen hazatért a Vitorulhoz, ahol az idei szezont is megkezdte. Bár a fiatal futballista már végigjárta a korosztályos válogatottakat, a felnőttek között még nem mutatkozott be, de valószínűleg ennek is el fog jönni az ideje, főleg ha Gheroghe Hagi lesz a kapitány...

 Hagi karján a csk-szalaggal

Jordan Larsson

Számtalan klubcím és egy VB bronz fűződik Henrik Larsson nevéhez, valamint rengeteg gól (325 klubgól és 37 válogatott gól). Fia, Jordan is támadó, jelenleg az IFK Norköpping játékosa. A 21 éves futballista két évet töltött az FC Barcelona akadémiáján, a La Masián, majd a svéd negyedik vonalban játszott, de az IF Helsingborgs csapatában kóstolt bele igazán a felnőtt futballba 17 évesen. Itt 75 meccsen 18 gól és 12 gólpassz volt a mérlege, majd Hollandiába igazolt a NEC Nijmegen csapatához 2017 januárjában. Itt 24 meccsen jutott szóhoz, ahol 4 gólig és 4 asszisztig jutott, így az idei év elején visszatért Svédországba. Bár már két alkalommal a válogatott mezét is felhúzta az ifjú Larsson, fejlődése egyelőre hullámvölgybe került, hiszen mostani csapatában mindössze 1 gólos. 

Larsson fejlődése megrekedni látszik

Tom Ince

Az 53-szoros angol válogatott Paul Ince fia, jelenleg a Stoke City játékosa. Talán nem vagyunk túl szkeptikusak, ha azt mondjuk, valószínűleg Tom sosem lesz ennyiszer válogatott, hiszen már 26 éves, és még egyszer sem kapott meghívót a nemzeti csapatba. Pedig a korosztályos válogatottakat végigjárta az elsősorban szélsőként szereplő játékos, de valahogy sehol sem tud gyökeret verni, hiszen fiatal kora ellenére már 14-szer váltott klubot. Bár a Premier League-ben is szerzett gólt, inkább a Championshipben brillírozott (különösen a Blackpool és Derby County csapataiban) az ifjú Ince, így nem meglepő, hogy most is itt szerepel.

 Tom Ince nagy valószínűséggel marad apja árnyékában

Federico Di Francesco

A korábbi olasz válogatott, és a jelenleg az AS Roma vezetőedzőjeként dolgozó Eusebio Di Francesco fia, aki jelenleg az US Sassuolo szélsője. A 24 éves játékos is túl van már 10 klubváltáson, az olasz harmadosztályból elkerülve elsőször a Serie B-ben bizonyított, majd a Bolognában futott a 2016/17-es szezonban egy közepes idényt (24 meccs 4 gól és 3 gólpassz), amit a tavalyi szezonban kicsit alulmúlt, így a nyáron nem véletlenül nézett új csapat után ismét. Vele kapcsolatban is kijelenthető, hogy édesapja eredményeit valószínűleg már nem fogja megismételni.

Federico igazi vándormadár, a Serie A "Bajzát Pétere" is válhat belőle

Írta: Villányi Gergely

A cikk az Új Szó Focitipp mellékletében jelent meg 2018.10.02-án.

Franklin Foer szerint a labdarúgás „gyakran mélyebb érzéseket kelt, mint a vallás, és a hagyományok tárházaként legalább ugyanannyira része a közösségi létnek. Franco uralma alatt az Athletic Bilbao és a Real Sociedad klubjai voltak az egyedüli színterek, ahol a baszk emberek anélkül fejezhették ki kulturális büszkeségüket, hogy börtönben végezték volna.” (Franklin Foer – A világ fociszemmel, 11-12.) Mindez a katalánokra is igaz volt, és igaz a mai napig, hiszen számukra az FC Barcelona az egész nemzet szimbóluma. Spanyolország egyik elismert kortárs írója, Manuel Vazquez Montalbán Lesen címen megjelent könyvében azt írja a klubról, hogy „az állam nélküli nemzet eposzi fegyvere... a Barca győzelmei ahhoz hasonlóak, mint amiket Athén aratott Spárta felett.” Miután egy 1925-ös barátságos mérkőzés előtt a katalán szurkolók kifütyülték a spanyol himnuszt, Primo de Rivera tábornok hat hónapra bezáratta a Barca stadionját, Joan Gamper alapító-elnöknek pedig menekülnie kellett az országból. Noha az FC Barcelona a katalán öntudat tökéletes metaforája, alapítója nem katalán származású, de mindent elmond a svájci Hans Kemperről, hogy nevét lefordította katalán nyelvre (Joan Gamper). Gamper csodálója volt a katalánok szent ügyének, az autonómiának, és az ő vezetése alatt került a címerbe a katalánok védőszentjének, San Jordinak (Szent György) a keresztje, és vele együtt a katalán nemzeti színek is. Ahogy Katalónia is egy nagy „olvasztótégely” kereskedelmi szerepe miatt, úgy a klub is számos nemzet fiait foglalkoztatja, ennek ellenére rendkívül sok saját nevelésű játékosa van, ami annak is köszönhető, hogy már fiatalon begyűjtik legendás akadémiájukra, a La Masia-ra a tehetségeket, akik ott szívják magukba a katalán mentalitást és harcmodort. „Könnyen megtörténhetett volna, hogy a Barcelona az ellenkező irányba induljon el. Lehetett volna a radikalizmus, az erőszak és a sérelmi politika gyűjtőhelye. Azonban a Barca kozmopolita nacionalizmusa túlságosan is mélyről fakadt. Része a nemzeti kultúrának és annak a szellemiségnek, amelyből a klub született.” (Franklin Foer - A világ fociszemmel, 181.) Ahogy de Rivera alatt is az ellenállás központja volt Katalónia, úgy Franco uralma alatt sem enyhült az ellentét a spanyol kultúrát szajkózó hatalommal szemben. Így fokozatosan kialakult az a katalán sztereotípia, miszerint ők a korszerűséget, a haladást, a kultúrát képviselik, miközben Madridot lusta és kulturálatlan tahók lakják.

Joan Gamper

A futball nagy politikatörténeti kérdését Umberto Eco tette fel, miszerint: „Vajon lehet-e forradalmat csinálni meccsnapon?” A belgrádi Crvena Zvezda huligánjai segédkeztek Milosevic megbuktatásában, a Ceausescu kivégzését eredményező forradalom is onnan indult, hogy a román szurkolók elözönlötték Bukarest utcáit, amikor a csapat kijutását ünnepelték az 1990-es Világbajnokságra. Hasonló keretek között bukott meg a paraguayi diktátor, Alfredo Stroessner is. Iránban csaknem forradalomhoz vezetett az 1998-as világbajnoki részvétel, így a hatalom egy darabig Dubaiban „pihentette” aranylábú fiait. Mivel a labdarúgás hatalmas népszerűségnek örvend, egy-egy futballesemény kapcsán könnyen felszínre kerülhetnek égető társadalmi kérdések, mint legutóbb Brazíliában, s az adott hatalmak is gyakran használják propagandisztikus célokra. A skót társadalom ellentétei is kiválóan megfigyelhetőek a két nagy klub, a Glasgow Rangers és a Celtic harcának tükrében. A két glasgow-i klub közül az előbbi a protestánsok csapata, míg az utóbbi a katolikusoké. A két klub rivalizálást már a kezdetek óta Old Firmnek (Régi Cégnek) hívják, ugyanis a „klubok nagy egyetértésben húznak hasznot szurkolóik kölcsönös gyűlöletéből.” (Franlik Foer – A világ fociszemmel, 43.) Sőt, mind a Rangers, mind a Celtic csak tovább szítja a tüzet a szurkolók között, stadionjaik hangszóróiból azok a dalok szólnak, amelyekre saját szurkolóik saját verziókat költenek, például a Rangers otthonában, az Ibroxban Tina Turner „Simply the best” dalára több tízezer torokból üvöltik, hogy „B...a meg a pápa!”... A gyűlölet üzlet számukra, így eszük ágában sincs csillapítani a feszültséget, minden lehetséges módon pénzt akarnak látni egymás mocskolásából, zászlókat és relikviákat is árulnak, amelyen az ősi riválist gyalázó szavak szerepelnek.

Egy bábu lóg Rangers-sállal a nyakában a Celtic stadionjában...

A labdarúgás ma már kőkemény üzlet, amiben döntő jelentősége van a televíziónak, ugyanis azzal, hogy a csapatok képernyőre kerülnek, ők is kereskedelmi termékké válnak, sőt, ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy maguk is reklámhordozóvá lettek. A stadionokban és a mezeken elhelyezett reklámokért ma már hatalmas összegeket kell kifizetni, sőt a sportszergyártók is sorban állnak azért, hogy a nagy klubok az ő szerelésükben fussanak ki a pályára. A Manchester United az idei szezontól tíz éven át újra Adidas-szerelésben játszik, amiért a sportszergyártó 750 millió angol fontot fizet. A nagy kluboknak ma már számos bevételi forrásuk van, hogy csak a legfontosabbakat említsük: televíziós jogdíjak, jegy- és bérletértékesítés, reklámfelületek kiadása, mez és ajándéktárgyak eladása, szponzorációs szerződések, játékosok adás-vétele, helyezési prémiumok. A világ legjobb csapatai a tőzsdén is szerepet kapnak, és folyamatosan új erőforrások után kutatnak. „A klubok ugyanis tudatosan ügyelnek arra, hogy olyan játékosokat igazoljanak, akikkel világszerte növelni tudják népszerűségüket és piaci értéküket, még ha az illető nem is egy Ronaldo kaliberű játékos. Erre kiváló példa a Manchester United 2005-ös igazolása, a dél-koreai Pak Dzsi Szung leszerződtetése. Dél-Korea ¾-e azóta Manchester United szurkolónak vallja magát...” ( Juhász Gergely: A játékon túl... A foci forradalma és a globalizáció (In: A játék hatalma: Futball –Pénz – Politika), 43.) A tíz évvel ezelőtti esethez hasonló Keiszuke Honda leigazolása is, aki 2014-ben csatlakozott az AC Milan csapatához, megnyitva az olasz klub számára a japán piacot. Ma már minden jelentősebb futballklub rendelkezik pénzügyi stratégiával: van aki a játékoseladások, van aki a sikerek, van aki a marketing, van aki az imázsépítés által akar sikeresebbé válni. A játékosok pedig a klubok legfőbb értékei, így nem csoda, hogy nekik is terméket kell előállítaniuk. Posztok szerint lebontható, hogy kinek milyen terméket kell produkálnia, például egy csatárna gólokat kell termelnie. Mindennek az analizálására ma már elemzői csapatok állnak a klubok rendelkezésére, akik sokszor már csak a száraz statisztikák miatt is képesek leigazolni egy játékost. Miután a játékospiac liberalizálása is megtörtént az Európai Uniós elvek mentén, a futballban ugyanúgy megfigyelhető az értékek centrum felé áramlása, mint az élet bármely más területén. „A futballcentrumországokban, mindenekelőtt Angliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában és Spanyolországban olyan óriási multinacionális tőkés társaságok, egyesülések léteznek, amelyek monopolizálták a futball játékospiacát, illetve a futballra ráépült fogyasztási és reklámüzleteket. Olyan árdiktátumokat kényszerítenek rá a világra, amelyen csak azok a »cégek« versenyképesek, amelyek dollármilliárdosok. (...) Az igazi futballnagyhatalmak a félperiférián (Brazília, Argentína) legjobb játékosaikat a centrumországokba helyezik ki mint olyan tőkét, amelyből fenntarthatják magukat, de ami egyszer s mindenkorra függő helyzetbe is hozza őket...” (Krausz Tamás: A magyar futball „szétglobalizálása” (In: A játék hatalma: Futball –Pénz – Politika), 17.) Azoknak a periférián és félperiférián elhelyezkedő nemzeteknek, akik kevesebb jó játékossal rendelkeznek, mint az előbb említett dél-amerikai országok, még ez a függő helyzet sem jut osztályrészül. Ők szinte fillérekért engedik át legjobbjaikat a futballcentrumban lévő csapatoknak, ugyanis a világ összes játékosa ezekbe a bajnokságokba vágyik.

Sir Alex Ferguson és Pak Dzsi Szung

Nemcsak maga a csapat, nemcsak egy klub gazdasági háttere, hanem a lelátók népe is hűen tükrözi a társadalmi jelenségeket. Míg régen megvolt az illúziója annak, hogy a lelátón helyet foglaló szurkolók a pálya szélén egyenlőek, addig ma már sokkal több rétege van egy labdarúgó mérkőzés közönségének. Köszönhetően annak, hogy a futball is a szórakoztatóipar része lett, a jegyárak olyan magasba szöktek, hogy a legszegényebb társadalmi csoportok be sem jutnak a stadionokba. (A Liverpool szurkolói ezért is tüntettek egy mérkőzés végén idő előtti távozásukkal, a Borussia Dortmund ultrái pedig tiltakozásul teniszlabdákat dobtak a pályára.) A leggazdagabbak saját páholyokból figyelik az eseményeket, pezsgőt szürcsölve és kaviárt falatozva, és a valódi szurkolók is egyre inkább egy színház nézőihez kezdenek hasonlítani, ahol a jobb helyekért már komoly összegeket kell fizetni, az átlagnak pedig marad a kakasülő, ahonnan távcsővel figyelheti kedvenceit. Ellentétben a régi időkkel, már nem kiabálhatunk bármit egy meccsen. Régen a társadalmi feszültségek levezetésére is felhasználható volt egy-egy paprikás hangulatú mérkőzés. Ma már ezen a téren is szigorú szabályok vannak érvényben, de „természetesen” a lelátókon elhangzó sértések nem mindenkire vonatkoznak ugyanolyan mértékben. Ahogy a valódi politikában, itt is sokat számít egy-egy klub vagy nemzet sportdiplomáciája, nem csak a határokon kívül lehet ügyesen helyezkedni. Sokan felismerték, hogy mekkora lehetőségeket rejt a futball a népszerűség növelésére, így Silvio Berlusconi az AC Milan elnök székéből ült át az olasz miniszterelnöki bársonyszékbe, míg az Arkan néven elhíresült szerb háborús bűnös, Zeljko Raznatovic a Crvena Zvezda vezérszurkolójából lett egy fél hadsereg vezére, s az egyik legbefolyásosabb személy, akit bűnei ellenére ma is kultikus hősként tartanak számon. Sokat elmond egy országról, hogy miként működik a futballjuk. Brazíliában már a bajnokság lebonyolítása is átláthatatlan, hogy a klubok hátteréről ne is beszéljünk. Csakúgy mint a politikában, itt is a korrupció uralkodik, így nem csoda, hogy a játékosok szinte menekülnek Európába. Persze Európa sem makulátlan, Olaszországban a maffia árnyéka erősen rávetül a futballra, míg Oroszországban az oligarchák uralják a klubokat. Németországban és Angliában a tervszerű építkezés a bevett szokás, míg az Egyesült Államokban a többi látványsporthoz (NBA, NFL, NHL) hasonlóan a labdarúgás élvonalbeli klubjainak is szigorú szabályok mentén kell működniük. Egyre inkább a futballban is megmutatkozik Kína gazdasági fellendülése, hatalmas pénzeket fektetnek a labdarúgásba is, és az európai topklubokhoz hasonló fizetésekkel csábítják a legnagyobb sztárokat magukhoz, hogy emeljék a kínai foci színvonalát.

Silvio Berlusconi számára sok szavazatot hoztak a kupák

Franklin Foer szerint: „Amikor az edzők, mint alkimisták, különféle kulturális összetevőkből kotyvasztották össze a csapatokat, gyakran csodálatos új élményt is teremtettek. A cinikus, védekezés központú olasz stílusba új életet vitt a szabadabb szellemű holland és brazil játékosok megjelenése. Az íztelen angol stílust (vagy stílustalanságot) némileg enyhítette egy kis kontinentális fűszerezés, amit a Csatornán túlról szereztek be, francia csatárok formájában. Kanapémról szemlélve úgy tűnt, ez a játék sokkal inkább előrehaladt a globalizáció folyamatában, mint Földünk bármely más gazdasági rendszere.” ( Franklin Foer – A világ fociszemmel, 11.) Bár a futball közegét egyre több kötöttség jellemzi, szerencsére maga a játék újra és újra meg tud újulni. Szinte minden évben találkozhatunk taktikai újításokkal, melyekre gyorsan megtalálják az ellenszert a labdarúgás teoretikusai, hogy aztán újabb váratlan húzásokkal találják magukat szemben. Hál’ Isten mindig jönnek újabb és újabb kivételes képességű játékosok és edzők, akik kreativitásukkal és egyéni látásmódjukkal elkápráztatják a világot. A rendhagyó tehetség itt is utat tör magának, ugyanúgy, ahogyan a társadalomban is.

írta: Villányi Gergely

A futball történelmének része, hogy – a játékon túl – már idejekorán a kulturális és a politikai élet változásainak tükre lett, köszönhetően egyre növekvő népszerűségének. Tömegeket tart lázban, s e tömegben a társadalom minden rétege képviselteti magát. A szakmunkás éppúgy szurkoló, mint a miniszter, a gyermek éppúgy, mint a nyugdíjas, s mára már a nők is nagy számban jelennek meg a stadionokban. „A sport, mint a szociokulturális rendszer egyik komponense, mélyen bele van ágyazódva a társadalmi viszonyok és értékképzetek teljes kontextusába. A társadalmi struktúrák és a társadalmi viselkedési szabályok változásai a sport világában is éreztetik hatásukat. A sportot tehát a speciális társadalmi fejlemények általános manifesztációjának is tekinthetjük” (Michael John: A sport az osztrák társadalomban az 1890-es és az 1930-as évek között, 106.). A futballban mindez sokkal erőteljesebben csúcsosodik ki. A labdarúgás csapatjáték, így megköveteli a fegyelmet, ugyanakkor az egyéniségnek megvan a lehetősége, hogy teljes mértékben kibontakozzon. Mivel meglehetősen nagy egy csapat létszáma a többi sporthoz képest, megvan az esélye annak, hogy a társadalom különféle közegéből származzanak a játékosok. A futball készségeinek elsajátítása mindenki számára elérhető társadalmi osztálytól függetlenül, éppen ezért állandó lehetőséget nyújt a felemelkedésre az alsó rétegekben születettek számára. A futballról hosszasan vitáznak a szegények, de gyakori beszédtéma a politikai vezető réteg és az értelmiségiek körében is. Korábban a sport arisztokratikus kiváltságnak számított, a futball viszont tömegsport lett. Nálunk és a világ számos pontján is a labdarúgás államügy, amit alkalomadtán a más országokkal szembeni vélt kulturális fölény kifejezésére is fel lehetett használni. A labdarúgás világának erőviszonyai meglehetősen hasonló képet mutatnak a politikai szféráéval, amint azt Hadas Miklós és Karády Viktor is kifejtették könyvükben (Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 89.). A szurkoló mindig azonosul a csapatával, és sokszor a játékosok által hordozott jelentéstartalmakkal is, a pályán kívül pedig felszínre törhetnek elfojtott indulatai, érzései is. „A csapatidentitás folyamatosan újradefiniálódik és folyamatosan megerősítést nyer a stadion strukturális kényszeréből fakadóan; mindig azok az elemei kerülnek előtérbe, amelyek az adott ellenféllel szemben relevánsak.” (Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 91.) A lényeg: az egyetértés, amely az FTC és az UTE jelmondatának is része. Az, hogy valaki melyik csapatnak szurkol, sokszor már a családban eldől. A futball történelmének kezdetekor még a szociológiai sajátosságok határozták meg, hogy ki miért tette le voksát valamely egyesület mellett. Az azonosságtudat elsősorban lokális alapon alakult ki, de jól meghatározható jelentéstartalmak is párosultak mellé.

Az 1848-as forradalom ugyan hárította el az akadályokat a polgárosodás elől, a század végére kialakuló polgári réteg zömét azonban nem a polgárosodó nemesség, birtokos parasztság, vagy a kézműves rétegek alkották, hanem a 18-19. század során betelepült és asszimilált csoportok, túlnyomórészt németek, svábok és zsidók, akik a megújuló állam tisztviselői és hivatalnoki rétegét képezték. A gazdaság modern szektorainak irányítását átvette a megerősödő vállalkozó burzsoázia, a hatalmi pozíciók azonban a nagybirtokos arisztokrácia kezében maradtak. A 19. század végén Újpest lakosságának közel negyede zsidó vallású volt, és nagyjából ugyanilyen arányban képviseltették magukat a németek is. Utóbbiak Ferencvárosban is jelentős réteget képeztek, ugyanakkor mindkét helyen és mindkét nép körében erős szándék volt az asszimiláció, s az egyre több gyár létrejötte a kispolgári-munkás csoportok gyors szaporodásához vezettek. Hadas Miklós A modern férfi születése című könyvében az MTK és az FTC „asszimilációs versenyfutásáról” ( Hadas Miklós: A modern férfi születése, 299.) beszél, ami kétségkívül így is történt, de én a két egyesület mellé veszem az UTE-t is. Itt hadd tegyek egy kis bécsi kitérőt, ugyanis érdekes összevetni a két főváros futballéletét.

Az 1920-as évek végére Bécsben és Budapesten is kialakult egy-egy nagy hármas, s ezek a véletlen folytán azonos színeket képviseltek: az UTE és az FK Austria lila-fehér, az MTK és a Hakoah Vienna kék-fehér, míg az FTC és az SK Rapid zöld-fehér színekben játszott. Mivel az MTK és a Hakoah is zsidó alapítású egyesület volt, így nem meglepő, hogy mindkettő címere a tallitot, a zsidó imasálat idézi, amely kék csíkos fehér szövetből készül. Az MTK viszont, mint arról később is szó lesz, a magyarosodás útjára lépő zsidók egyesülete volt a kezdetektől (1888), akik minél több „nem zsidót” is próbáltak magukhoz csábítani, míg a Hakoah 1909-es megalapítása az akkoriban uralkodó antiszemitizmusra volt válasz, emellett hatott az alapítókra Max Nordau doktrínája is, melyben az „izmos zsidóság” (A Hakoah jelentése héber nyelven: a legerősebb.) mellett tett hitet. Utóbbi csapat kifejezetten cionista jellegű volt, így kevés közös vonást mutatott az MTK-val. Az FK Austria és az UTE történetét sem a párhuzamok jellemzik, a bécsi csapat csak 1911-ben alakult meg a Cricketerek utódjaként, a lila-fehér színeket is ekkor veszik fel, és a pestiekkel ellentétben az alapítástól a belvárosban székeltek az értelmiség kedvenc csapataként. A Rapid és az FTC már több hasonlóságot mondhat el magáról. Mindkettőt 1899-ben alapították hivatalosan, de míg a Fradié már a kezdetektől zöld-fehér, addig a Rapid színe a vörös-kék volt 1904-ig. Viszont mindkét gárda tábora a gyarapodó kispolgári-munkás rétegekből fejlődött ki, így nem csoda, hogy rengeteg edzőmérkőzést játszottak egymással, és mindkettő hatalmas népszerűségnek örvendett.

Ha csak a csapatok elnevezését vizsgáljuk, már számos következtetést levonhatunk. Az UTE és az FTC a nevében is egyértelműen jelzi, hogy lokális jellegű, az „anyaföldhöz” kötődik ezer szállal, ugyanakkor a „torna” németes fogalma már a helyi kisebbségek hatásaként is felfogható, és a maga „kötött, konzervatív, zsidó-német szobatorna” (Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 94.) jellegével szemben állt az angolos és arisztokratikus, modern atlétikával. Az „egylet” régies, konzervatív jellege is arról árulkodik, hogy az UTE-t tanáremberek alapították, míg a „club” angolos használata arra utal, hogy az FTC a kezdetektől törekedett az univerzalizmusra és az exkluzivitásra is a lokálpatrióta jellegzetességek mellett. Az MTK az előbbi két egyesülettel ellentétben pont azért választotta a „magyar” jelzőt elnevezésébe, hogy kifejezze asszimilációs szándékait, a „testgyakorlókkal” pedig azt jelezte, hogy mind az atlétika, mind a torna hívei otthonra lelnek náluk. A „kör” tovább erősítette azt a jelleget, hogy a clubok és az egyletek közönségét is tárt karokkal fogadják a kék-fehéreknél. Az FTC beceneve: a „Fradi” is a németajkúak lakta városrész (Franzstadt) német rövidítéséből ered, asszimilációs törekvéseit a zöld-fehér színek választása jelezte a nemzeti trikolórból.

A BTC még a „kick and rush”, avagy a „rúgd és fuss” alapelvet vallotta játékával, az atléták és tornászok alkotta csapat még sokszor a kapussal együtt küldte a labdát a kapuba. Az FTC már kiegészítette mindezt a széleken vezetett akciókkal és korszerű fejjátékával, de az MTK kezdett el először elegánsan, sokat passzolva játszani, elsősorban angol edzőiknek hála. A Fradi a „szívével játszott”, míg az MTK az „eszével”. A kispolgári jellem fontos összetevője volt a Fradi-drukkereknek, a „Fradi-szív” képzete és konnotációi a századelőn nem is oly rejtetten hordozták magukban az érző, érzékeny, jószívű, szolidáris, lelkes, önmagát már magyarnak érző kispolgár, és a hidegen kalkuláló, üzleties szellemű, elidegenedett, és idegen gyökerű nagypolgár toposzának oppozícióját. (Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 96.) Míg a Ferencváros a század elején még külvárosi csapatnak számított, addig az MTK belvárosi, nagypolgári egyesületnek, tagjai „rendes, tisztességes magyar embernek” tartották magukat, aki pedig a népesség alsóbb rétegeiből származott, lakhelytől függetlenül az FTC mögé állt. A közönség gyakorta belehajszolta kedvenceit egy-egy győzelembe, így a „Fradi-szív” a drukkerek klubbal való érzelmi azonosulásának jelképe lett. Hasonló ismérveket vonultattak fel az újpestiek is, de ők akkor még nem tartoztak a fővároshoz (,Csak 1950-ben, a Nagy-Budapest létrehozásakor lett a Főváros része.) így messze nem voltak annyira szem előtt, mint az FTC, s mivel még sikerességben is elmaradtak a zöld-fehérek mögött, később nehezebb dolguk volt a semleges futballbarátokból híveket szerezniük. A század elején a csapatok társadalmi összetétele nem sokban különbözött. Az MTK és az UTE játékosainak átlagosan a fele, az FTC gárdájának a negyede volt zsidó származású. A zsidó és a keresztény-nemzeti jelleg hangsúlyozása a két háború közötti időszak végére tehető, a külső politikai erőtér alakulását leképezve (Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 97.). Ahogy az általános politikai és társadalmi élet is egyre inkább antiszemitává vált, úgy lett a lelátók népe is egyre inkább kirekesztő. Ma már más idők járnak, Európában már nem a zsidóság a fő célpont, és mindez a labdarúgásban is érezhető, amit egy amerikai focirajongó újságíró, Franklin Foer is megfogalmazott a 2004-ben megjelent könyvében: „Sokak szerint a kontinentális antiszemitizmus ma is épp annyira, ha nem jobban elterjedt jelenség, mint a háború előtt. Mindenesetre az európai labdarúgásban kétségtelenül jelen van. Ám ez nem azt jelenti, hogy az európai antiszemitizmus pontosan olyan, mint a háború előtt volt. Teljesen új irány lett, amely sokkal kisebb valószínűséggel gyilkol, és amelyet az Európát átformáló globalizáció nagy mértékben ártalmatlanított. Az afrikaiak és az ázsiaiak bevándorlásának köszönhetően a zsidók kikerültek az európaiak gyűlöletének középpontjából.”(Franklin Foer – A világ fociszemmel, 70-71.)

A csapatok a 20. század elején nem csak a pályán versenyeztek, vezetőik a külsőségekre is komoly hangsúlyt fektettek. Miután az FTC megnyitotta korszerű, nagy befogadóképességű stadionját az Üllői úton, egy évvel később az MTK is felhúzott egy kicsit korszerűbb létesítményt pár száz méterrel arrébb. Az újpestiek lassan hozták be a lemaradást, de tíz évvel később már övék volt a legmodernebb stadion az országban. Mecénásra viszont az MTK tett szert először. Brüll Alfréd, számos magyar és nemzetközi sportszervezet tagja és elnöke lett 1905-ben a kék-fehérek elnöke. A Fradi és az UTE csak a ’20-as évek elején nyerte meg Gschwindt-et és Aschnert magának, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Brüll inkábbi érzelmi alapon támogatta a klubot, több társával együtt, míg Aschneréket üzleti megfontolások is vezették. A futball jó eszköznek mutatkozott a nemzeti öntudat növelésében is. Különösen az osztrákok elleni válogatott-meccsek hoztak nagy érdeklődést, a tét ugyanis a Monarchia sportdominanciája volt. A sportsajtó sem volt más, mint az ország szurkolói hangulatának egy szelete. Közvetlen kapcsolatokat kerestek a nemzeti karakterológia és a sportteljesítmények között. Úgy tartották: „A győzelem nyomán támadó dicsőség az egész nemzet dicsősége, a vereség az egész nemzet veresége.” ( Nemzeti Sport, 1908.11.01.) Mindez a Rákosi-korszak alatt annyiban változott, hogy amíg az Arancsapat sikeres volt, addig a hatalom a szocializmus eredményének kiáltotta ki a magyar válogatott sikereit, az 1954-es vesztes berni világbajnoki döntőt követően viszont a vezetés a rendszeren kívüli egységként kezelte a csapatot, így hiába nem játszottak a játékosok döntő szerepet az akkori ellenállásban, sokuk az emigráció mellett döntött. Érdekes, hogy a győztes félnél is eszközként használták a dicsőséget, ugyanis az NSZK-ban a siker a náci múlt szörnyűségeit hátrahagyva, az új, demokratikus polgári állam nagyszerűségét volt hivatott szimbolizálni.

folytatás következik

A futballisztika oldal egy új sorozatot indított augusztusban a győri Műhely irodalmi folyóirattal karöltve, mely során minden hónap utolsó péntekét az irodalomnak szenteljük. Természetesen maradunk a futball körül, így felidézzük a Műhely folyóirat 2004-es legendás Foci-különszámát, mely felvonultatta a kortárs irodalom élvonalát. Ezúttal Tandori Dezső a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító szövegét közöljük a futballról.

Tandori Dezső: Plusz-mínusz Egy Világ

(Csak...?)

Azt jelentené ez, hogy a foci végső soron se nem oszt, se nem szoroz? Várjunk. Oszt, mert megoszt (szurkolás stb.), sráckorodban megosztja napjaidat (előtte a leckét, utána etc.), szoroz, mert (élményben pl.) megsokszoroz. S mégis így mondom: plusz egy világ, vagy akár nagy betűkkel, a foci, mert nélküle kevesebb lenne világod?! (Kérdőjel, mert lehet, falhoz vágod itt ezt; akkor nem néked szólt.) Felkiáltójel, mert nagyon is. És annyira, hogy nélküle mínusz a világ egy része, mínuszos (nyári szünetek, lezáruló kupasorozatok utáni mámoros, de megint kiüresedő pillanatok... s bizony azt se mondhatni már, hogy a Zupecalanga-szigetek bajnokát ne várnád az UEI-kupában, mert győzhet a Nagy Parmalat ellen akár, ergo azonnal érdekes lehet a legkisebb hegyláb-nyúlvány is a fociból augusztusban, csak kezdjék végre). És mínusz az élet, ha veszít a csapat... ám álljunk meg itt. Jó, engem is mélyen lehangol, ha a Schalke 04 otthon nem rúg gólt, pimfül veszít, ha nem megy fiúknak... és itt nem akarok Mándy-parafrázisokba esti, és nem akarom azt a nosztalgia-szellemet sem lengetni, mely Jékely legendás futball-verséből árad, az a költemény előkereshető, felidézhető nélkülem is, én csak utaltam rá. Ahogy a tenger-dolognál a minap, most is azt mesélem el, ami a focival kapcsolatosan az én osztályrészem lett, és amit senki sem tudhatna nélkülem... vagyis becses személyünkkel is egy „plusz” vagyunk (avagy egy „mínusz”) a világnak, egy pótolhatatlan index-jel; és akkor rajta, ezzel a lehatárolással: nem lesz szól általában a sportról, összességében a bajmoki rendszerek élményköréről; és nem lesz szó így itt és most a házibajnokságaim (tornák) kártya-jegyű rétegeiről, és nem lesz szó a világhoz nekem szintén boldogság-alappal és jókora elkeseredés-adagokkal is egy külön bolygót kanyarító, 11 évnyi angol-osztrák, francia, német, ír lóversenyezés-sorozatról; ám e két témát külön-külön fel fogom dolgozni MŰHELY-emnek.

Az a tabáni, Gellérthegy-oldalban lelt koszos, de épséges teniszlabda lett volna első „focim”? Apámmal találtuk; derekasan nevelt ő engem, ám focizásokra vele nem nagyon emlékszem. A teniszlabda ügye is kétes, már ami az elsőbbséget illeti. Mivel, srácok, a házunk mögötti, szép nevű Öntőház utcában teniszlabdával fociztunk. Hát lehet, hogy előbb volt. Teniszlabdával is, így a pontosabb. Nem emlékszem már, lecke előtt, leckecsinálás után (lásd fentebb). Voltunk a házban srácok így focihoz vagy öten. A két Papp, a Laci és az öccse, a kitűnő (színész) Zoli (nálunk jelentősebb fiatalabb). Jó, „nálunk”: Isti, a magyar sakkválogatott későbbi kapitánya, nálam négy évvel volt öregebb. A Petőfi Gimnáziumba nem jártunk azonos évben. Isti újságírói álmokat dédelgetett, végül orvos lett. Nálam egy évvel volt fiatalabb egy másik Laci, kettővel-hárommal egy másik Zoli. Volt még a Tibi; a házbéli Sanyi nem nagyon járt focizni, és a klasszikus korszakban még aligha lakott itt a Kálmán meg a Viktor, és a házbéli Laci és Zoli kisöccse, János nem szállt be ezekbe a dolgokba. Magányos alkat?

Nekünk a teniszlabdás focizás minden külön filozófia (társasság, magány, ugyan!), minden „megfogalmazás” innenén-túlján egyszerűen evidens volt. Vágytunk rá. Nem kellett hozzá semmi „külön”. A zsákutcácskának autóforgalma akkor nem volt még, a várfalakon nehéz is lett volna átívelni a labdát házunk kertudvarába, ritkán esett meg, hogy az Öntőház lépcsőn le kellett volna szaladni a gömbért. A teniszlabdás foci úgy ment, hogy fél-utcaszélességben két téglából kaput hevenyésztünk, jó messze felálltunk egymással szemközt, és felváltva „pontrúgtunk”. Lábbal, odaszökkenéssel lehetett védeni, vagy gól. De ha többen összejöttünk, már - ha jól emlékszem - nagyobb labdával, nem teniszlasztival csináltuk a dolgot. Hármas-hármas csapatokban. Érdekes, a lábtenisz nem vált honossá nálunk. Vajon miért?

Emlékezetesek maradtak ezek a délutáni focik nekem sok mindenért. Gimista korunkban már gondot okozott, hogy kiizzadt, koszos „valónkat” esti-programozóbb formába hozzuk; hamarabb véget is érdek a (nem szeretem szakszerűtlenül használni a szót) derbik. De régebbi, korábbi években: a nagy vízivás a házunkbéli Laciéknál, Zoliéknál a konyhai falikutuk alá hasalva... itthon még egy kis gombfoci... Hanem itt álljunk meg.

Gombfocizni (asztali foci!), nem is tudom, Istival avagy már rég halott óbudai barátommal (Istinél egy évvel volt idősebb, az Imi) kezdtem. Mindketten vastagon vertek; nem tudom, eleve elismert fensőbbségük tudata bennem, ez tette-e, vagy ennyivel jobbak voltak? Isti ellen sakkban is keservesen tudtam csak döntetleneket elérni, ha és amennyiben. Jó, Imivel nem túl gyakran találkoztunk, végül el is maradtak látogatásaim (szülőfüggőek voltak), és Imi inkább atletizált. Iminél előbb, Istinél később: családi „alapon” lett letiltva a gombfocizás. (Focikerriert még a házunkbéli, jó grundjátékos Laci sem „írt le”; holott hány nagyválogatott dribbler akad, aki nem lehetett sokkal jobb nála. Magam nem voltam jó focista sosem. A gombfociról még lesz szó.)

Keresztapám fiától „örököltem meg” egy csomó bámulatos gombot, s ezek közül Imi párat elcsaklizott tőlem holmi silány csere-ellenértékekért. (Hol volt még az igazi fociban is egy Nesta 10 milliárd forintos csereára! Na, vicceltem csak.) Nem voltak éppenséggel príma játékosaim. legendás mondásom: a gyakorlati életben is (Kádár-korszakos és rendszerváltásos tapasztalatok!) így megy ez, ha egyszer átkutattuk édesanyánk gombosdobozát, pénzünk meg új gombokat venni nincs, hát hiába kotrunk a sok elreszelt, be nem vált „torz” gomb közt, jó cserejátékosokra, kiegészítőkre nem teszünk szert.

Sajátos, rám jellemző „alakulat” (alakulás) volt a barátkozásom, és ez nem annyira foci-, mint inkább asztalifoci(gombfoci)-meghatározottságúnak minősíthető. Na, hogy ezt ilyen szépen megmondtam: a hátsóutcai focihoz adva voltak, akik adva voltak; a szemközti grundon (ma park a lebombázott házak helyén) focizó fiatalabb, „többi házbéli” sráccal mi így nem vegyültünk. A Lánchíd utca ennyi meg ennyi és az „Ybli” ennyi meg ennyi külön egység volt. Miért? Halvány fogalmam sincs róla. Amazoknak se hiányoztunk mi. Később derült ki, mennyi érdekes, normális srác volt köztük, sőt! De vissza hozzám. Felső általánosban kialakult - szülőfüggően - egy triumvirátus. Jóllehet érdektelen itt, két orvosgyerek, egy főhivatalnokból kishivatalnokká szegényedett apa fia (én). A kevésbé jómódú orvoscsalád a Naphegyen lakott egy villában (mely egykor saját tulajdonuk volt), egy teljes szintet. Nagyszívű, roppant kedves emberek voltak. Gabi barátomat gyakran kísértem „haza” suli után, és akkor a legkülönfélébb társasjátékokkal foglalkoztunk. Gomboztunk is egyebek között. De a teniszlabdás (?) foci sem maradt ki repertoárunk fő számai közül. Érdekes, mennyit veszekedtünk, kamaszodván. Ki kíséri haza a másikat. Hármasban hamarosan nem voltunk meg jól. Én akkoriban inkább M.-hez húztam (könyveimben később: dr. E. M.), de vele, ha jól emlékszem, nem fociztam soha. Viszont vége-hossza játszottuk, első egyetemista évünkig, a gombfocitornákat. magam Franciaország voltam, M. talán Uruguay... nem is emlékszem már. Nem, nem az. Akkor mi? Spanyolország? Volt Real Madridja, tudom. De hagyjuk ezt. Visszaemlékszem játékosokra... színükre, formájukra, jellegükre, specialitásaikra. És eleve a kora délutánok nagy hangulatára. Ahogy titkos szövetségünk volt ez a gombfoci. Holott M. akkoriban már komolyan „udvarolt” stb. Mégis. A gombfoci szent volt.

És még két dolgot: M. tanított meg, úgy tízéves korom tájt, a francia kaszinó nevű játékra. Ezt azután legtöbb jóbarátommal játszottam. És feleségemmel - s Főmedvémékkel, mint klubokkal - 1972 tavaszán elindítottuk a nagy bajnokságot, a Nagy Koala Kártyabajnokságot, melyet a Kis Koala Kártyabajnoksággal bővítettünk, 20-20 klub játszik, öt-öt-öt-öt-öt etc. csapatba sorolva, egy-egy ilyen ligában, s nekem madárkáink (és olykor „a lovak”) mellett életem támasza-talpköve stb. ez a bajnoki rendszer.

A másik meg: volt bennem mindig valami terjedelemre törő „telhetetlenség”. (Túlzások hajlama.) Így nem elégedtem meg annyival, hogy Gabi, majd főleg M. a gombfocibajnoki partnerem, nem! Naponta tömérdek órát „pazaroltam” gombfocizásra, magam ellen játszva. Volt Olaszország, Portugália, Szovjetunió, Bulgária (!!)... ilyen bajnokságaim. A házbéli Lacival osztrák bajnokságokat játszottunk. M. és Laci is összejött a révemen. Kedvelték, becsülték is egymást. Életemből különböző módokon mindketten eltűntek rég.

Játszottam tehát a focibajnokságokat, vezettem a táblázatokat... tudom, sokak számára ezek a dolgok ugyanolyan felfoghatatlanok, mint a lófogadás... nem is ismerik az angol, ír, francia, dél-afrikai etc. lóvilágot... azonnal ítélnek „budapesties elit-értelmiségi” szempontból. Kivéve, ha valaki történetesen a pesti ügetőre vagy galoppra jár. (Ezekre a helyekre meg én nem járok.) De a „budapesties értelmiségi eliteskedés” alapvonásainak egyike: az intolerancia. Lásd a költő-óriás: ha jön egy másik sirály, az nem igazi sirály (a többi sirálynak).

Érdekes, hogy 1956-ban, mikor a helyzet már (apai értékelés!) reménytelenné vált (kiderült, reménytelen is volt szinte végig, az a Csoda Akkor!), Lacival osztrák focibajnokságot, magamban különféle sorsolásos kártyabajnokságokat játszottam. Mára már a nem túl jelleges osztrák focin a szememben az sem segít, hogy sokat járok (jártam) Bécsbe, Ausztriába; Rapid, FC Tirol etc. - nekem nem mond semmit. A Memphis cigi még elreklámozza valahogy az Austriát (hahaha), és a messze másodosztályú Vienna pályájának környékét (Hohe Warte) az osztrák fővárosban nagyon imádom. De hol van már a Wacker, például? A Wiener SC? Lehet, tengődnek valahol alantabb...

Laci barátom eléggé rossz néven vettem, hogy én, „a francia” (mert én voltam „a franciák”, ugye; na, ő volt „Uruguay”!) igen, hogy gombfocikönyvíráshoz az angolokat választottam alanyul. Jó, de a franciők újabb szupersikerei ellenére, kérem, mondja nekem bárki is azt, hogy szíve a Paris SC-ért, a Marseille-ért, a Lille-ért vagy a Lyonért dobog, a Monacóért! Ezekről a városokról nem a foci jut az eszünkbe. Nem ám! Ellenben Manchester! Liverpool! Akár Norwich! Vagy Londonban Chelsea... jó, hát Chelsea-ről e negyed szépsége, tarkasága, bohém gazdagsága is, ha valaki járt már arra... vagy Southamptonról is inkább a kikötője, nem annyira a pálya (The Dell), ám, ismétlem, legalább tizenöt-húsz angol város neve a focicsapatáért dobogtatja meg az átlag magyar szívet. Spanyolország, Anglia, Olaszország, még Németország is közelebb került hozzánk így, mint a franciák. (A hollandok, jugók stb. úgy a fele-skálapont környékén helyezkedhetnek el. Osztrákok, mondtam: nullovics. Svájc is, ilyen szempontból.)

Gombfocikönyvet tulajdonképp már 1969/70 körül írni akartam, mi több, a Szépirodalmi Kiadónak. (Kiadómnak akkor.) De kirúgatásom és a négy évi „szilencium” keresztülhúzta ezt a tervet (is). Ha meggondoljuk, harmincnégy éves voltam, amikor második (!!) kötetem megjelent... Mindegy, a gombfoci-ügy Kormos István majd S. Cs. (ő nyomatékkal kérte halála előtt, ne emlegessék), Móra-Kozmosz főszerkesztőim révén vált valósággá. Akkoriban nem ment rosszul (anyagi) sorom. Különös ellentétek ezek! Politikai rendszer (1), magánboldogság (2), béke magunkkal (3), nyugalom és egyenletesség (4), pénzügyek pozitívumai (5), lendület (6) és még sok mindent sorolhatnék: bizarrul kizárogatja, néha „üti” egymást, de semmiképp sem jár valamennyi együtt, sőt.

Majd a lócikkemben (ha megvalósul), ott mondom el egy ezzel kapcsolatban eltervezett játékomat. Irodalmi érdeklődésű embereknek jópofa lehetne, hiszen teljességgel irodalmi másrészt tippelésesen játékos.

Sajnos, felfogókészségünk nem dúskál ily „szabad vegyértékekben” - hogy irodalmilag könnyedek is tudnánk lenni, s nem csupán azt nézni (élin), mi mit hoz a konyhára vagy mely tradícióban gyökerezik.

Tehát akkoriban éppenséggel nem ment rosszul anyagi sorom - megfizették a műfordítást! kiadták Nat Roid-regényeimet, melyeket ma sem kellene annyira lenézni, van még kiadatlan, 16 éve ráadásul, nem az van, hogy velök magamat sokszorosan elböffentem volna! ha-ha! -, és járattam pár képzőművészeti, állatos, irodalmi folyóiratot Amerikából, Németországból, Franciaországból, Angliából... áraik a mai forintbélihez, nem szólva mai keresményeinkről, egytizedét tették a... hadd ne folytassam. Így jutottam hozzá három éven át a Football Magazine-hoz, ahol aztán (kis késéssel, logikusan) minden benne volt az angol focieredményekről, ami szemnek-szájnak ingere. (Megjegyzem, akkoriban cserélt gazdát, a hetvenes évek végén, az első angol játékos, akinek 1 millió font volt az átigazolási „ára”.) Manapság az angol foci is eléggé közismert nálunk (a Nemzeti Sport is jó munkát végez így), ám az aztán sorozattá kerekedett gombfocikönyv-dolgomban nem építettem kizárólag az angolokra, féltem, unalmat szülne. Viccnek megcsináltam: mackó-edzők voltak minden második klubnál stb. Hanem hát ezek a könyvek meglehetős népszerűségre tettek szert - szemben szegény lókönyveimmel! -, könyvtárakban fölfedezhetők, nem részletezem a dolgot. Nem a magam krónikáját írom, hanem a fociról és kapcsolt részeiről morfondírozom - igaz, krónikásként.

Még valamit (a múltkori „Tenger” után is) erről a krónikás-szerepről. Igen, azt akkor: hogy már akkor inkább ez, mint hogy én megmondjam, min kell nevetni, mit hogy kell felfogni stb. Az ilyesmit nagyon nem szeretem a mi mai prózavilágunkban.

Tehát az angol foci. Egy legendás történet: vegyük azt, ott vagyok a Norwich City „Premier League” (akkor valahogy nem így hívták, inkább I. Division még) búcsúmeccsén, tehát ahol a „Kanárik” elköszönnek a Liverpool, ManU stb. osztályától. És azt mondja valaki, sálat kanyarítva nyakamba: „Aztán visszagyere...” Én erre: „Aztán ti is visszagyertek...” Se én nem jutottam vissza Norwich-ba, sem a „Kanárik” nem voltak esélyesek azóta, hogy a (mondom, ma) Premier League-be visszatérjenek.

Közbevetőleges megjegyzés: a foci nemcsak nemzetköziesít, lásd csapatok összeállítása, betegesen szinte így a Bundesligában, de erre majd bőven kitérek... nem, erősen megadja a nemzeti jellegnek járókat is. Squadra Azzura, Nationalelf... vagy Premiere League, egykor NB I... ah, régi idők.

Ellenben ha régi időkről van szó, térjünk is vissza ezekhez. (És a gombfociról csak így beszéljünk. Nem említettem: volt egy különös fociélményem. Ottlik Géza köztudottan utálta a focit. Régen a Népstadionban az atlétikát úgy akarták olykor népszerűsíteni - ó, népszerű az atlétika másutt, jól megfizetett versengéseivel! -, hogy focimeccs elé rakták. Ottlik, a hajdani atléta, kiment velünk a futásra-ugrásra-dobásra, aztán gőgös megvetéssel otthagyott minket és focinkat. nem haragudott ránk, de jól „leminősítette” a labdarúgást. Tüntetően elvonult ősz üstökével, vékony kalózfigurájával. Történet egyszer Buda egyik kora délelőtti kocsmapincéjében, hogy odaül hozzám egy nálam fiatalabb ember - én már egy öregember vagyok, úgy ám! de komolyba -, s meséli, bocsánat, a gombfocikönyveimből ismer, nagy „angol-rajongó”. S hogy tudja, Ottlik a mesterem volt, ilyesmi. És meséli, hogy találkozott ő Ottlikkal, meglehetősen „kurióz” éji körülmények között. Most akkor mindegy, hogyan... de hogy szeg-vég a foci révén hallhattam Ottlikról egy ilyen megrendítő históriát... nem is azt, inkább hogy megismerhettem élete utolsó éveinek egy „vetületét”...)

Hagyjuk, amennyiben idáig ez volt, annyiban, és - vissza  1 9 4 5  utánra. Isti Fradi-drukker volt, fölényesen az egész családja az (a férfinép, mármint). Ellenben Imi Kispest-drukker, s így lettem én is az. Ha ma olyasmi van, hogy Puskás stb. (Czibor, Kocsis és sikereik, lásd a Nemzeti Sport összeállítását márciusban... mikor is?... a bécsi vonaton olvastam, 22-én, a magyar labdarúgás történetének öröm- és körömvonalairól), hát ez úgy volt, hogy „Rákosiék” jól megpolitizálták az egészet, zsarnokian. Ment szép a Ferencváros. Deák például... a Dózsába, ha jól mondom. Mindegy. Két fő csapat volt, a honvédségé és az ávóé, bocsánat, a focistáknak nem sok köze volt (tán semmi köze se volt!) e nagyszerű intézményekhez akkor. De Puskás őrnagy lett stb. Maradtam Honvéd-drukker, de például amikor már egyetemista, sőt, végzős koromban a magyar nemzeti gombfociéletbe (a bel-budapestibe) bekapcsolódni szerencsém lehetett, a „Honvéd” foglalt volt, lelkesen választottam a maradék 15-ből a Győri ETO-t. Bizony ám, kedves Győzöm, cikkíród 1961-63 közt Győri ETO-ként érte el szép sikereit a pesti gombozásban.

(Megjegyzem: Istivel játszva is volt Győri ETO-m!)

Palotai, Dombai, Pió... nem is sorolom. Keglovich... Senkit sem akarok megséretni. Vári-Waldeck (Váry? Nem! Vári.)

Hagyom, tényleg. Az igazi focit mikor is kezdtem igazán nézni? (Tévé nem volt. Szepesit hallgattuk rádión át.)

1952, helsinki olimpia. Puskásék a jugók és az olaszok ellen győzve (talán fordított sorrendben a meccsek) olimpiai bajnokok. Azóta az ilyesminek van is értéke, nincs is. De akkor! Ellenben előtte (utána?!) az angolok ellen... Jaj, már ilyen adatokat kever az ember. A 6:3! A 7:1! Szerkesztőm, ne javíts dolgomon itt. Öregszem.

Gyakran járok viszont (ama budai pincekocsmát is útba ejtve, papír- és borítékvásárlás ürügyén, madáreleség-boltot látogatva) a Pálya utcán. És amikor Bernben a németek ellen Puskásék 2:0 után valahogy csak elvesztették a vb-döntőt (2:3), a Pálya utcán mentem, és - hiszik, nem! brazilos kishír szinten az ügy - öngyilkos gondolatokkal foglalkoztam. Jómagam. Egy elvesztett focimeccs okán.

Puskásék 1956-ban szétperegtek, jöttek mások. Albert, Göröcs, Bene, Fenyvesi dr., Farkas meg a védelemben sok nagy név. Mily jók voltak ők még. Csak sem 1958-ban, sem 1962-ben nem jött össze semmi érdemleges. Emlékszem, 1958-ban a foci teljesen kifejezte „kényes fiatal éveimnek” hangulatát. Minden jól volt, szépen volt. (Lehetett volna.) És mégsem. S akkor még a svédországi világbajnokságon is hamar kiestünk.

1962-ben Latisev, ugye... a meg nem adott góllal. Egyébként magyar szív soha el nem hihette, sem 1956 előtt, sem utána, hogy „a ruszkiktól” reálisan kaptunk ki. Holott... fene tudja, tényleg, pont ott ne lett volna csalás, vagy pont ott lettünk volna mindig jók... ám voltak legendák Czibor győztes moszkvai góljáról etc., és az oroszok kicsit gőgös népség... olykor... némely képviselőjüket elnézve.

Az 1956 utáni Honvédnek nem nagyon drukkoltam, utolsó meccsem a kispesti pályán egy Honvéd-Dorog volt. Csekély nézőszám. Egyébként nagyon élvezem a pár ezres nézőseregeket a német „Regional-liga” meccsein. A stadionok, kis lelátók hangulatát szeretem. Akár némely lópálya. Olyan az egész. Kis csoportok baktatnak haza egy Erfurt-Balamberbück meccs után, mondjuk. A jegenyék lombozata finoman rezeg a szélben. Nyílnak az első kankalinok.

Igen, a focival (és „a lóval”) is a teljes élet összefügg!

Milyen jókat sörözhettek ott, pajtikám! (Mondom, elnézve egy Osterhaasen-Fritzbügidael meccset, mondjuk, a 4. osztályból ott. Magyar meccseket nem nézek. Egyszer volt valaki jött hozzám irodalmi ügyben, olyan is lett az egész. Hát egy budai presszóban, színészek és mások társaságában, félsandára egy Diósgyőr-meccsel... na ne má!... leragadtam. Csak hogy elkéssem. De különben magyar meccset nem. Hat-hét évig azt se tudtam, hogy Balambérd vagy Kacundárd lett a gyári neve egy-egy város csapatának, Fossilbergum vagy Cranitzpeppe. Holott... Na ja. Nekem ez már itthon nem megy. És nem a litvánok elleni 1:1 miatt mondom. Tény, hogy a Bundesligában játszó magyarok nem dobogtatják meg a szívemet, bánom én őket. Inkább jobb szeretem egyiket se látni. Ez nem személyes sértés. Túlfizetett ügy, lásd Nesta; sőt, Buffon 12 és fél milliárd forint lenne, „ha adják”.) Milyen finom lehet a sár szaga, a fű szaga, ahogy a stoplik nyomán repül. De ki már nem járnék. Lóra se járok ki „angolban sem, se írben”, na. Akkor focira pláne. Nem totózom.

A foci nekem a legáttekinthetőbb szabályú sportág. Büntetésnek is mást kérnék, mint hogy kosárlabdát, jéghokit, bokszot kelljen néznem. Nem tudom követni az események gyorsaságát. Az országúti kerékpár szép tájait meguntam (a valóságban is), a többi sport nem jön számításba. Jó, hát a magyar pólósokat végignéztem az olimpián kétszer. De az atlétika: a futók alól hiányzik nekem az 50-60 km/h sebességgel érkező ló. Nincs már türelmem egész délutánokat végigszurkolni. Unom a figurákat.

A fociban nem.

Sőt, rájöttem: nagyon sokan épp a figurákat nézik! A focista mint alakzat is „szerepel”. Na, nekem nem. Bár... megjegyzem, ezért az Ikszipszilon cseh játékosért a Dortmund 25 millió márkát adott ki? Mennyi afrikai megint! Mennyi albán, magyar, orosz (nem is annyi), lengyel, grúz, holland etc. a német csapatokban. Tényleg túlzás a Iashvili, Tobias Wily, Kobiashvili etc. Freiburgban! Mindegy. Nem a figurákat nézem, hanem labdával előadott figuráikat. Az emberek küllemét rég meguntam. Lásd Hamlet. ha férfiak, ha gyerekek, ha nők. Ez utóbbi pedig nagy szó.

A focihoz visszatértem. Mikor már rég nem tudtam, hogy a Hacukapetzer az... X dunántúli város csapata, a Purtzintov meg egy alföldié... és ez lenne a magyar főliga... hát nem. Velük ma sem törődöm. Érdekes, az angolokkal sem. latin érdeklődésű meg a higanyos alkatom, heveskedésem, szélsőségességeim miatt nem mertem lenni soha. A franciőkat megbeszéltük. Maradt a Bundesliga.

Ám ettől még messze vagyunk időben. 1966-tal ért véget a fociszerelem. Megnősültem 1967-ben, sutty lett a gombfocinak is. 1966 nagy csalódást hozott a csodás „brazil győzelem” után. (Megint győzelem, megint csalódás.) Olimpiákat etc. nem néztem. A vébéken is más csapatoknak szurkoltam. (Hosszasabban lehetett ezt tenni, mint a magyarokat illetően.) Ennek ellenére sem tudnám megmondani, hol volt legendás olasz-német (Mexikóváros?), vagy satöbbi. Emlékszem egy dologra: a Bayern 0:1-re áll egy nagy kupameccsen az Atletico Madrid ellen. És az utolsó pillanatokban: Schwarzenbeck, a hátvéd! Betalál „kígyó-térről”! Aztán az újrajátszásban: 4:0 a Bayern München javára. Kupagyőzelem, ha jól emlékszem.

Ezek nekem hasonlatok az életre. Azért jó hasonlatok, mert nem tudom (nem vagyok köteles tudni), mit is példáznak. Úgy például. Van más, érintőleges értelmük is. De ez az a határ, ahogy legszemélyesebben egzisztenciális, magánjellegű ügyünkké válik a különben „közcikinek” látszó foci.

Manapság a Feröer-szigetek döntetlent érhet el (luxemburgi 2:0-ás győzelme után, nem?) bármelyik nagycsapat ellen. Kis túlzással. Rettenetesen túlméreteződött az európai foci. A kupák irdatlan nagy számú indulójával. A tömérdek országgal. Vicc, hogy „Únió”, aztán mindenki csak nemzeti szeretne lenni. S fociban az lehet. Még mindig a szabadságnak valami lehetősége.

Nem az, hogy „érdekel” a foci, mindezek ellenére, de életem elengedhetetlen része (a maga régiójában). Minden újságot megnézek: van-e Bundesliga-eredmény? Még a 2. Bundesliga is jó nekem. A válogatott meccseket nem imádom. Elrontják a játéknapot. Várom, térjen vissza újra „a verkli” (Már nem itthon...!)

Természetesen vannak kedves Bundesliga-csapataim, a Schalke 04 mellett is, csak épp: az ő kudarcaik nem hangolnak le. Schalke-szurkoló lennék? Sokat jártam Gelsenkirchenben, ám inkább az ügető és a galopp kedvéért. A Schalke is eltúlzottan internacionális csapat, már edzője és Németalföld-közelsége okán is. De erre szintén kitérek még. Korántsem nagypapásan dohogok valami mai jelenség „ellen”. Csak...

Például a legtöbb nagy angliai zsoké angol. Írországgal csereberélnek, ám főleg az írek keresik üdvüket Angliában, nem fordítva. Franciák és angolok látogatóba járnak egymáshoz a nagy galoppversenyekre. A németek igyekeznek (ambiciózusan) szétspriccelni lovaikkal a világba. A foci elsöprően nemzetközivé vált. Szinte egyik jobb csapat sem „hazai” Németországban, például. Jó, hát nekem tényleg mi közöm is hozzá!

Csak megjegyzem.

A Bundesliga eredményei bizarrul tarkák. De ezen szintén látok át. Cottbusi, rostocki győzelmek meglepetései! Vagy az Unternaching! A keresztbeverések! Hogy 6:1, 0:4, és ezt szinte három csapat „körbe legyártja” egymással. Mire véljem? Jó, a Bayern sem akart Lyonban így kikapni.

A meglehetősen kitűnő kvízmester (és egyéb), Günther Jauch a múltkor („multitalentum”!) síugró világversenyt közvetített, moderált. És tényleg kimagaslót alkotott! Rákérdezett ugyanis valamire: „Nem tudom, észrevették-e... de hol délről, hol északról, hol nyugati irányból fúj a szél, és ettől az épp ugrónak roppantul eltérőek lesznek a körülményei, némelyek durva hátrányba kerülnek...” Hát ez így van, felelték hümmögve „a szakik”, mint akik erre még sosem gondoltak. „Akkor ez az egész síugrás... kicsit hazárdjáték is, nem?” Így Jauch. Bólogató hümmögés. Na?

Mégis a legjobbak nyernek hosszú távon. A legtöbbször ők. Nehéz ügy lehet ez a focinál is. Tizenegy-tizennégy ember... sok szempont... sok kedv, hangulat, letörtség, düh... Parányi mozzanatok 180 foknyit billenthetik ki „a szekeret”.

A lófogadásnál is meg kellett (volna) szoknom, hogy három betlizés után egy négylábú totál favorit lehet, vagy éppenséggel remek titkos esélyes. Az idegeimben ez már benne volna, de idegeimet sokszor eltompítja a fáradtság, a bor. Máskor épp ez az enyhén bódult (koala)-állapot eredményezi, hogy merek játszani, igenis merészelek.

Nem tippelnék focira.

•

Idehaza a gombfoci mellett minden elképzelhető „sportágat” játszottam gombokkal, bábukkal, kockadobással, gyufamércével, magam-rajzolta atlétikai pályán, agyagba vájt Motorospályán... Jó, a Formula-I nem leszólható érték, de kicsit unalmas egy jó háziversenyhez képest, nem is szólva a Koala Kártyabajnokságokról.

Nekem (bár általában a legjobbak végeznek az élen egy év átlagában) a tenisz is hazárdszerű, kicsit. Beletalálni abba a téglalapba a labdával... De hagyjuk ezt is.

A lóversennyel boldogan végeztem (értsd: ráadás lehet a többi!), hát nem bonyolódom más sportágak fogadási ügyeibe. De a foci is ilyen: állandóan fogadunk, kicsit. Kié marad a labda... eljut-e a kapuig a csatár... etc.

S a gól, a gól maga! De nem akarom mások kenyerét elvenni, nem akarok amatőr pszichológusként bölcselkedni, közhelyek ismétlésébe bocsátkozni. Ennyi is sok.

•

Filozóflag, mégis: miért értjük „mi iatt” a futballt (szabályai szerint) a legjobban? Miért, hogy szinte génes evidenciánk? Ahogy a tenisz még nem gémes? Bár közeleg ez az állapot is. Honnét e génes kút? (Bocsánat a viccért.) Honnan merítünk fociilag? Miért természetes, ha négy-öt lehetőségből (egy párharc, egy letámadás stb. során) ez jön be... vagy az... vagy a harmadik... emez... amaz? Miért?

Vadidegen embertársainkat miért érezzük közelinek, csak a kabátjuk gallérját látva is, ahogy ballagnak ki a világba vissza, és nem kell hozzá a Parkstadion, vagy a Betzenberg, nem... Dortmundban ugyanez... Bochumban... Nürnbergben. Miért, hogy életre-halálra bosszankodunk a sajtó focihírein? Futball-baromságain? Miért hagyjuk etetni magunkat az „igazsággal”, mely ugyanúgy féligazság, ahogy a féligazság is, ha fociról van szó, ezzel szemben igazság? Idézőjelen kívül akár?! Miért halálosan fontos, mit idéznek Rudi Völlertől, miért dühít fel az idézés bulvárjellege, miért hiszem el, tényleg mondott ő bármit is, mit gyanakszom, hátha nem is? És megértem (bár nem értem meg őket igazán), miért, hogy hazámfiai olyan sok magyar focivonatkozást (pardon!) tartanak szentírás-ténynek etc.! Miért?

Erre a kérdésre sok minden van, csak materiálisan tényszerű válasz nincs. És ezzel sok mindent megmondtunk a foci „természetéről”.

•

A foci nekem - nem szabadulás, de szabadság. Szabadulás a lovaktól volt, lényegi állagomhoz jobban tartoztak. A foci, mind a sok gombfoci, könyvírás etc. ellenére is, megismétlem - levegővételt jelentett. Ó, ég! És ha! Rászedő idősebb jóbarát, valamiért örök-győztes... vagy néha mintha én csaltam volna, legyünk az ellenféllel teljesen egyenlőek... Szabadság volt.

Nem járok focis társaságokba. Fura, mintha a magam társaságába járnék a magam focijával. Mintha (van ilyen tudathasadtság vajon?) a fociról magammal is sokkal nyíltabban tudnék beszélgetni, mint a lovakról.

Spontán élmény nem volt, de áttételesen igen: első társadalmi sikerem (a gombozás által) a foci. Mikor, pedzettem már, lassan végzős egyetemista koromban, a reménytelen hatvanas-évek-elején egy délután a Rádió klubjába elvittek, s ott egy villámtornán az első tíz közé tartozó (6-9. helyen rangsorolt) bel-pesti játékosok ellenében a második helyig jutottam, ismétlem, kezdetlegesnek látszó gombokkal stb., ez volt az. Ez volt „az”. Később, hogy el kellett helyezkednem (portásnak az Illatos útra, egy nevelőotthonba), nem járhattam már esténként klubszerű gombéletet élni; ám olykor, hogy titkos reménnyel velem valának csapataim, betévedtem valahová (Röltex Klub, Vendéglátóipar SC, Ifj. Szerv. etc.), klubom játszott épp, s valamelyik társ gyengélkedett. Beugrom-e egyetlen, döntő meccsre? Így hangzott a kérdés. Fenébe ne, be! Kértem csak egy huszast, elmentem a körúti bisztróba, vettem egy tormás virslit, ittam két deci bort (alig boroztam akkoriban), visszatértem a Baross utcába, keservesen bár, de 2:1-re hozni a meccset. 17:15-re nyert a Röltex. Ennél szebb győzelmem nincs.

Röltex, avagy nálam RHÖLTEX, a Rövidebbet-húzó Lézengő-Texturás.

PS.

Sok mindenről nem esett szó. De csakugyan rengetegről. Nincs-e túlbeszélve a foci: Válasz: is. Annyi minden még. Mint minden, ami: a.) sokakat, tömegeket érint (még ha nem járnak is meccsre; b.) mire fogadni lehet, ahol megfogható végeredmény lesz, győzelem, ilyesmi (a lóverseny is túl van beszélve a szaklapokban, sőt! a lóversenyfogadás, szerintem, annyira magányos műfaj, ily műfaja az egyénnek, hogy nem lenne szabad „őt” túl sok latolgatással befolyásolni. A legjobb szaklapban is tömérdek a „zöldség-blődség-és-hátha”. A focinál miért lenne másképp. Legföljebb: a lónyerítéseket nem szokták emberi beszédként lekottázni. Nem olvasunk sem lovaktól, sem zsokéktól olyan kerek mondatokat, ahogyan - ma is! - fogalmaz a szaksajtó. A feltehető „anyád...!” helyett például: „Mondtam X.-nek, a csapatépítés viszonylatában fontosabb prioritások vannak, mint ahogy ő, igaz, gazdag tapasztalatai alapján...” És a többi. Ám most megyek nézni a 2. Bundesliga tévéközvetítéseit, vasárnap van!

A csodacsatár (1956)

Ebben a komédiában a valaha volt legnagyobb magyar focista lényegében saját magát, egy Puska nevű híres játékost alakított, akit a kitalált Futbólia országa el akar raboltatni, hogy aztán összekeverjék valakivel, és beinduljon a tévedések vígjátéka. Külön érdekesség, hogy a filmet még Puskás disszidálása előtt forgatták, de a bemutató idejére már kínossá vált a személye, így újraforgatták a jeleneteit Hidegkutival. Szerencsére fennmaradt az eredeti verzió is.

Menekülés a győzelembe (1981)

Lényegében a magyar Két félidő a pokolban sztoriját dolgozta fel ez a nálunk forgatott hollywoodi film, melyben a második világháború idején a foglyok focicsapata a nácikéval csap össze. A szereplőgárdába pedig Sylvester Stallone és Michael Caine mellett olyan igazi focisták is helyet kaptak, mint Bobby Moore, Osvaldo Ardiles és maga Pelé.

Torrente 3. — A védelmező (2005)

A Torrente-széria különböző filmjeiben rendszeresen felbukkantak egy-egy jelenet erejéig híres (főleg persze spanyol) focisták, Iker Casillastól Sergio Ramoson át Cesc Fabregasig. A harmadik részben viszont azért különleges Fernando Torres vendégszereplése, mert Torrente köztudottan hatalmas Atletico Madrid-drukker, Torres pedig ennek a klubnak az ikonja.

Asterix az olimpián (2008)

Sztorijából is adódott, hogy számos híres sportoló bevonható legyen a filmbe, az alkotók pedig maximálisan kihasználták a lehetőséget. Így például a fogathajtó versenyen részt vett a Ferrari színeiben Michael Schumacher, egy esti fogadáson Obelix magával Amélie Mauresmóval „teniszezett” — az elguruló labdával pedig az egyiptomi jelmezes Zinedine Zidane kezdett dekázni, aki ezután Numerodixként még a csajozásban is segített a balfácán unokatestvérének.

Barátom, Eric (2009)

A Manchester United egykori sztárja azon kevés focisták közé tartozik, akik színészként is egész szép pályafutást tudhatnak magukénak (a másik példa Vinnie Jones, de ő azért nem szerepel a listánkon, mert focistaként inkább csak a brutalitásáról volt híres). Cantona játszott többek között az Elizabethben, a Második nekifutásban, A megváltásban — és a Barátom, Eric című filmben is, melyben félig magát: egy lerobbant futballszurkolónak szellemként megjelenő, és vele barátságot kötő legendát alakította.

Az U.N.C.L.E. embere (2015)

David Beckhamet is láthattuk volt már több mozifilmben is, de ezekben (mint például a Góóól! mindhárom részében) főleg magát játszotta. Az U.N.C.L.E. emberében viszont felismerhető is alig volt: ő alakította azt a szovjet titkosszolgálati munkatársat, aki az eligazításon vetít, és fejjel lefelé teszi be az egyik diát. Beckham ráadásul Guy Ritchie következő rendezésében, az Arthur királyról szóló moziban is szerepelni fog.

Pelé (2016)

A brazil Fekete Gyöngyszem életének első szakasza, a gyerekkora és a pályafutása kezdete elevenedik meg ebben a filmben — egészen a 17 évesen elért első világbajnoki címig. Közben pedig maga az idős Pelé is felbukkan egy szállodai jelenetben, a film végén pedig láthatjuk az eredeti felvételeket is a szenzációs megmozdulásairól és mindig ragyogó személyiségéről.

Percy (1971)

Egy szürrealisztikus történetű brit komédia, mely az abszurd határát súrolja. Önmagát alakítva tűnik fel a zavaros sztoriban George Best, a Manchester United legendás játékosa. Best később még feltűnt más filmekben is, melyek közül a legjelentősebb talán az 1992-es This Boy’s Story volt.

A mindenség elmélete (2014)

Az Oscar-díjas film Stephen Hawking életét dolgozza fel, ahol egy svájci specialistaként öltött doktori jelmezt az 1998-as világbajnok, Franck Leboeuf. A francia exfutballista azóta már több filmen is feltűnt, legközelebb pedig egy Caravaggio életét feldolgozó életrajzi műben lesz látható.

Törtetők (2015)

Egy igazi hollywoodi komédia, melynek története a filmkészítés nehéz folyamata körül bonyolódik. A történetben feltűnik Thierry Henry is egy ponton, akinek nincs túl nehéz dolga, hiszen önmagát alakítja.Emellett Henry a népszerű francia komikus, Jamel Debbouze műsorában is feltűnt már.

See you soon (2018)

Az idei VB áll a középpontjában annak a filmnek, amelyben egy amerikai futballista a VB-re készülve szerez végezetes sérülést, ám egy egyedülálló orosz anyuka megmenti a szerelmével. Mindez csak azért érdekes, mert a filmben feltűnik Carles Puyol is, és Harvey Keitel is. Legalábbis a tavalyi tervek szerint így történt volna, ám a film azóta is várat magára...

A filmeket gyűjtötte és összeállította: Villányi Dániel

Aki versenyszerűen futballozott élete során, az pontosan tudja, hogy mindig voltak, és mindig lesznek konfliktusok csapaton belül is. Hiszen egy olyan sportban, ahol minimum 15-20 férfi van összezárva szinte egész évben, állandó a versenyhelyzet, és még a testi kontaktus és az ütközés is megengedett, elkerülhetetlen, hogy időről időre nézeteltérések keletkezzenek. A futballtörténelem során is mindig előbukkannak ilyesféle történetek, melyek közül most számba vesszük a legjelentősebbeket.

Na de ki rúgja a büntetőt? Cavani és Neymar

Nagy vihart kavart a Paris Saint-Germain háza táján a 2017. szeptember 17-én lejátszott Lyon elleni meccs, ugyanis több kínos momentum is történt a találkozón. Először Dani Alves és Neymar dugta el a labdát egy ígéretes szabadrúgásnál Edison Cavani elől, majd az uruguayi csatár hajtotta el utóbbit, amikor büntetőt kapott a csapat. Végül egyik szituációból sem lett gól, és hatalmasra dagadt a botrány: állítólag Neymar és Cavani incidense az öltözőben is folytatódott, és előbbi kérte a vezetőséget, hogy adjanak túl Cavanin. Bár sokáig ez az eset volt a vezető hír a sportoldalakon, végül helyreállt a rend a csapatnál, köszönhetően annak is, hogy Dani Alves elvitte minden csapattársát vacsorázni, és Neymar is bocsánatot kért az egész gárda előtt. 

A Honvéd szurkolói számára biztosan déja vu-t okozott Cavaniék esete, hiszen három évvel korábban, egy Pécs-Honvéd meccs során a két kispesti csatár, Davide Lanzafame és Leandro Martinez dulakodott egy büntető miatt. Sőt, végül Lanzafamét ki is állította a játékvezető, amiért nem hagyta ott a büntetőhöz készülődő Martinezt, aki végül bevágta a tizenegyest.

Martinez és Lanzafame dulakodása 

Bobby Charlton – Jack Charlton

Bobby Charlton nevét szinte mindenki ismeri, hiszen egyet jelent a Manchester Uniteddel, melynek több mint 600 alkalommal viselte a mezét, valamint vezetőként is sikert sikerre halmozott. Az már nem annyira köztudott, hogy testvére, Jack sem volt kispályás játékos: ő is tagja volt az 1966-os világbajnok csapatnak. Azonban kettejük kapcsolata mindig viharosan alakult, kölyökkoruk óta utálták egymást, a testvéri rivalizálást egy egészen új szintre emelték, amit öregkorukra sem tudtak levetkőzni. Bobby egyszer így nyilatkozott Jackről: „Egész egyszerűen csak nem akarok tudni róla.”

Bobby Charlton itt épp egy Full House-zal bosszantja testvérét 

Két dudás egy csárdában: Albert és Varga a Fradiban

Sokak szerint az 1968-as mexikói olimpia után Varga Zoltán Albert Flórián miatt disszidált, és szerződött Belgiumba. Varga ezt később cáfolta, bár áttételesen Albertnek is része volt a disszidálásban, ugyanis Vargának a korabeli fociközeggel volt problémája, miszerint a közvélemény és a szakma sokkal jobban el volt ájulva Alberttől, mint szerinte kellett volna. Lakat T. Károly, mint az akkori Fradi-edző fia, szemtanúja is volt egy esetnek, amely kiválóan lefesti kettejük viszonyát: „Egyszer egy edzés után Varga Zoli jött ki a fürdőből törölközőben. Apám elköszönt tőle, mire megszólította: „Karcsi bácsi ne haragudjon, kérdezhetek valamit? Mondja már meg nekem, mikor hagyja már ki ezt a nagyképű, beképzelt, pökhendi operettprimadonnát?”. Apám válaszolt neki: azt mondta, Zolikám, nagyon szívesen kihagyom, de tegnap kapott Aranylabdát…“

Varga Zoltán ebben a miniinterjúban kitér Albert Flóriánra is 

Ibrahimovic több csapatnál is „letette a névjegyét”

Egy 2004-es svéd-holland válogatott meccsen Zlatan Ibrahimovic elég csúnyán odalépett ajaxos csapattársának, Rafael van der Vaartnak. A holland szerint Zlatan direkt „rúgta agyon”, és mindezt az újságoknak is lenyilatkozta. Aztán amikor mindketten visszatértek Amszterdamba, akkor a csapat előtt kibeszélték az esetet az öltözőben. A végső szó „természetesen” Ibráé volt, aki felállt, és így szólt van der Vaarthoz: „Ha még egyszer az újságírókhoz szaladsz, akkor mindkét lábad eltöröm, és levágom a kib...... fejedet!”. Pár évvel később Zlatan a Juventus edzésén is bemosott egyet csapattársának, Jonathan Zebinának, amiért az szerinte túl keményen lépett oda neki, majd a Milannál is konfliktusa támadt a svédnek az amerikai csapattársával, Oguchi Onyewuval. Ekkor annyira heves verekedés tört ki kettejük között, hogy Zlatan lefejelte Onyewut, ám a svédnek is eltört egy bordája a csetepatéban. A Barcelonánál már nem a csapattársakkal, hanem az edzővel, Pep Guardiolával akadt problémája a svédnek, ám mindez megmaradt a verbalitás szintjén, valószínűleg a katalán szakember szerencséjére.

Zlatan durva belépője van der Vaart ellen

Amikor a nők miatt tör ki a balhé

Mauro Icardi és Maxi Lopez gyerekkori barátok voltak, együtt nőttek fel, így akár életük egyik legjobb időszaka is lehetett volna, amikor a Sampdoriánál újra egy csapatba kerültek, ám Maxi Lopez biztosan nem gondol szívesen vissza erre az időszakra, ugyanis Icardi nemes egyszerűséggel elszerette barátja feleségét, Wandát. A hölgy ma már Icardi felesége, így az Inter csatára neveli Maxi Lopez két gyermekét is, akiknek az arcképét rá is tetováltatta a karjára. Üzengetésük egymásnak az olasz bulvársajtó egyik kedvenc témája.

Maxi Lopez nem fogadja el Icardi jobbját

Szintén egy hölgy miatt lett nézeteltérése John Terrynek és Wayne Bridge-nek, ugyanis utóbbi felesége összeszűrte a levet a szintén nős Terryvel, sőt még terhes is lett tőle, ám végül az abortusz mellett döntöttek az érintettek. A dolog pikantériája az volt, hogy Terry és Bridge mind az angol válogatottban, mind a Chelsea-ben csapattársként futballozott, így utóbbi az eset után inkább a Manchester Citybe igazolt, és a mérkőzések előtt nem fogadta el Terry kézfogását. Terry egyébként Rio Ferdinanddal is összetűzésbe keveredett, mivel rasszista megjegyzésekkel illette Rio öccsét, Antont egy mérkőzés során. Ezután Rio visszavonult a válogatottól, így bár helye lett volna a 2012-es EB-n, inkább kihagyta a tornát, hogy ne kelljen Terry mellett játszania a védelem tengelyében.

Bridge és Terry kézfogója is elmaradt 

Az angol csapatoknál nem viccelnek: golfütő és égő szivar

Egy 2007-es portugál túra során a Liverpool játékosai utolsó este szórakozni indultak. Persze a fél csapat részeg lett, állítólag a rendőrséggel is összetűzésbe keveredtek a játékosok, azonban Craig Bellamynak John Arne Riisével akadt problémája egy karaokebárban, amit a szállásra visszaérve egy golfütővel próbált meg rendezni, és norvég csapattársa szobájába rontva egy hatalmasat suhintott Riise lábára. Szerencsére azonban a walesi nem okozott komoly sérülést, és miután nem sokkal később mindketten betaláltak a Barcelona elleni BL-elődöntőn a katalánok kapujába, Bellamy egy golfütést imitáló mozdulattal ünnepelte a gólját.

A legendás "golfos" gólöröm a Barca ellen

A 2004-es karácsonyi buli emlékezetesre sikerült a Manchester Citynél, ugyanis az angol futball „fenegyereke”, Joey Barton egy szivart próbált meg elnyomni fiatal csapattársa, Jamie Tandy szemében, miután észrevette, hogy Tandy fel akarta gyújtani Barton pólóját. Innentől kezdve Tandy lejtőre került, és nem sikerült maradandót alkotnia a pályán, míg Bartonnak még számos balhéja volt a futballpályák környékén, többek között egy másik csapattársát, Ousmane Dabót is kórházba juttatta három évvel később: egy edzés során kialakult dulakodásban annyira megverte a francia játékost, hogy Dabo retinaszakadást szenvedett.

 Joey Barton persze az ellenfeleket sem kímélte

A zsaroló Benzema kikerült a válogatottból

Karim Benzema ellen 2015-ben indult eljárás, amiért a Real Madrid támadója állítólag részt vett abban a zsarolásban, amit Mathieu Valbuena ellen követtek el egy kompromittáló szexvideóval kapcsolatban. Valbuena Benzema ellen vallott, így ekkor Benzemát vád alá helyezte a bíróság, és a csatár azóta kikerült a francia válogatottból is. Nemrég Valbuena úgy nyilatkozott, hogy ma már elfogadná Benzema kézfogását, aki viszont közösségi oldalán kifejtette, hogy ő továbbra sem akar békülni Valbuenával.

 Itt még minden rendben volt kettejük között

Effenberg és az üres lap

Amit már lehetett sejteni akkor is, amikor Stefan Effenberg és Lothar Matthaus együtt játszottak a Bayern Münchenben, miszerint nem igazán kedvelik egymást, azt Effenberg önéletrajzi könyvéből később feketén-fehéren is megtudhattuk. Ebben többek között szájhősnek titulálja Matthaust, és egy külön oldalt szentelt egykori csapattársának azzal a címmel, hogy „Amit Matthaus tud a futballról” — ám ezen az oldalon a címen kívül más nem található...

Az ominózus könyv

Sheringham és Cole: sok gól és más semmi

Teddy Sheringham és Andy Cole számolatlanul szállították a gólokat a Manchester United számára, és viszonyukban sem volt semmi kivetnivaló egészen addig a pontig, amikor egy alkalommal Cole váltotta Sheringhamet a válogatottban, és Teddy „elfelejtett” kezet fogni csapattársával. Mindezek után, bár a külvilág számára mindez nem volt észrevehető, Cole szerint sosem szóltak egymáshoz, és inkább beszélgetett volna Neil Rudockkal, aki két helyen törte el a lábát, mint Teddy Sheringhammel.

Az a bizonyos csere megváltoztatott mindent 

írta: Villányi Gergely

/ A cikk a pozsonyi Új Szó 2018.08.28-i Focitipp mellékletében jelent meg /

A futballisztika oldal egy új sorozatot indít a győri Műhely irodalmi folyóirattal karöltve, mely során minden hónap utolsó péntekét az irodalomnak szenteljük. Természetesen maradunk a futball körül, így felidézzük a Műhely folyóirat 2004-es legendás Foci-különszámát, mely felvonultatta a kortárs irodalom élvonalát. Első alkalommal Tolnai Ottó Kossuth-díjas vajdasági író, költő és műfordító írását közöljük!

Tolnai Ottó: Focizunk

Valami nagy építkezésen haladtam át. Finom por vont be mindent. Már engem is. Néztem a lézengő munkásokat, nem tudtam megállapítani, mit is dolgoznak, mit is építenek valójában. Egy-két éve Rotterdamban (meg azután Bécsben is) láttam Brueghel és társai Bábel tornyát ábrázoló képeit, soká álldogáltam előttük, csak akkor értettem meg, a szerpentin szélessége, mélysége teljes életteret biztosított az emberek számára, dolgoztak, játszottak, mulatták az életüket a végtelen csavarban, talán sosem is zuhant le közülük senki, s ha le is zuhant netán, inkább úgy tűnhetett, elrepült, el, mint egy légy, mint egy muslinca. Mind közelebb léptem a képekhez, már két múzeumőr vigyázott rám. Végül egy hangyányi figura hétköznapi életét próbáltam meglesni, talán annyira igyekeztem, hogy végül most (álmomban?) átkerültem valamelyik képre, amely, mint meg kellett tapasztalnom, nem is kép valójában. Csupa por lett a cipőm. Kettétört téglákat, formás betontőkéket, keresztgerendákat, huzalgubancokat léptem át, kerültem ki, végtelen, öblös csövekbe lestem be. Az egyik ilyen öblös, végtelen cső előtt azon tűnődtem, mi lenne, ha bebújnék és többé nem jönnék elő? Egy hamurakást láttam, része volt a por általános hímporának, mert itt még a beton és a vas is bírt a pillangók hamvasságával, akárha mindent szattyántokba húztak volna, istenem, szattyán, gondoltam, meg azt, hogy vagy műanyag csövet melegítettek ott, vagy ebédet. Később, kissé már eltávolodva az építkezéstől, noha állandóan az volt az érzésem, valaki néz, próbáltam egy gyors mozdulattal letörölni cipőmet nadrágom szárában. Aztán egy nagy épület folyosóin kóvályogtam, az egyik fordulóban kinéztem az ablakon, s meglepve láttam, tulajdonképpen semmit sem távolodtam el az építkezéstől. Talán éppen a közepén vagyok. Egy kék zubbonyos munkás pallódeszkát vitt valahová, szép szál pallódeszka volt, szinte éreztem illatos szálkáit, jó volt látni, hogy most majd sokáig fogja vinni, s én sokáig fogom nézni, ahogyan viszi, de akkor, teljesen váratlanul ledobta, megállt, levette védősapkáját, megtörölte a fejét, majd elindult, nem visszafelé, hanem oldalra, egy váratlan irányban, amerre egy marógép nagy gödröt képezett, majd abbahagyta, ott állt gazdátlanul a peremén, árván. Leereszkedett a gödörbe, s a közepén letolta a nadrágját, leguggolt, nagydolgát végezte soká, sokkal tovább, mint ameddig a fosznit szállította. El kellett indulnom. Kissé meg is lepődtem azon, hogy mintha tudtam volna hová is indulok. Az ajtók mind egyformák voltak, fogalmam sincs, miért éppen oda nyitottam be, ahová benyitottam. Éreztem, a kilincsre is rárakódott a por. A kis előszobában egy árva fekete esernyő lógott a fogason, meg egy vásott nadrágszíj. A sarokban zsák, három bot. Hihetetlen, hogy éppen három bot van, gondoltam, hihetetlen, hogy ennyire pontos, egzakt a dolog. Egy nagy, üres szobába léptem. Az első pillanatban senkit sem láttam, de aztán egy munkás termett előttem. Mintha emlékeztem volna rá az építkezésről. Hímpor fedte őt is, jóllehet az ajkát is. Most érkezhetett, ugyanis egy üveg víz volt a kezében. Lábán fűző nélküli bakancs. Néztük egymást. A padlódeszka néhol megvetemedett. A falon egy pondró araszolt. Pontosan, ahogy az előbb mondtam, egzaktul éreztem, semmi sem következhet. Ott fogunk állni végtelen. Újabb pondrót fedeztem fel, szép, ragyogó gyűrűi ritmikusan hullámoztak. A hímpor és ez a ragyogás valamiféleképpen az egész ún. természetet képes volt odavarázsolni. Az egyik ablaküveget valamivel összemaszatolták. Az egyik sarokban nagy, aranyszín konzervdobozban zsír, látni lehetett, valaki mohón belemarkolt. A terem jobb oldalát mintha egyszer elkezdték volna söprögetni, de aztán, jó régen lehetett az is, abbahagyták. És akkor a munkás megszólalt. Barátságosabban, mint vártam. Ajkán itt-ott átnedvesedett a por. Kövér, mondta, akarsz focizni?

Nem jött ki szó a számon. Néztem a bakancsát. Nem értettem, ilyen súlyos és fűzőnélküli bakancsban hogyan is lehet focizni. Igaz, buszsofőrt például már láttam ilyen, fűzetlen bakancsban vezetni észbontó szerpentineken. Szóval volt valami sejtésem, van egy fajta ember, amelyik sokkal jobban mozog fűzetlen bakancsban, mint gondolnánk, sőt olyan is van, aki egész életét így éli le, fűzetlen bakancsban.

Álltunk ott egymással szemben. Nem várta a válaszomat. Én pedig nem sértődtem meg, hogy kövérnek nevezett, tehát eleve lekezelt. Cselezni talán mégsem cselezne, gondoltam, de hogy szétrúgná a bokámat, az biztos, pedig nem tűnt egy nyomuló alaknak, sem kifejezetten durvának. Álltunk ott a megvetemedett padlón, akár egy pályán, szemben egymással. És ebben valamiféleképpen benne volt a focizás, noha fogalmam sem volt, hogyan is. Megálltunk. Most már várjuk, véget érjen a meccs. Vagy már véget ért, hiszen a kezében ott az üveg. Vagy azt várjuk, hogy elkezdődjön, a bíró bedobja a labdát. Nem tudom. De jó volt. A gyerekkor össz pöcögtetése, csele, csavarása, duplapassza, gyertyája, felsősarka benne volt. Még sosem láttam 100 méteres szobát, gondoltam, amelyik ráadásul még ennyire otthonos is. A lábára pillantottam ismét. Vastag gyapjúzokni volt rajta, pedig nem volt hideg. Tompán sütött a nap. A nap volt az, vagy egy, az építkezésen túlról felénk rúgott labda.

Nouri körül még sok a kérdőjel

Nemrég ébredt fel a kómából Abdelhak Nouri, az Ajax játékosa, aki egy tavalyi felkészülési meccsen lett rosszul hirtelen szívmegállás következtében, melyből kifolyólag súlyos agykárosodást szenvedett. Bár már sikerült kommunikálnia a családjával, nem tudni, hogy a 21 éves játékos agykárosodása milyen mértékű, és mennyire lesz képes felépülni, valamint a rehabilitáció mennyi időt fog igénybe venni. Nouri számára példaként állhat néhány korábbi labdarúgó esete, akik komoly betegségek után is képesek voltak visszatérni a pályára. 

Nouriról az Ajax szurkolói sem feledkeztek meg

Marco Russ kupagyőzelmet ünnepelhetett visszatérése után

Az Eintracht Frankfurt 33 éves klubikonja, Marco Russ felgyógyult daganatos betegségéből, és 2017 márciusában, a Bayern München elleni német bajnokin visszatért a pályára. Hatalmas lelki erejére mindenki csodálattal tekintett, hiszen már az hatalmas teljesítmény volt a részéről, hogy legyőzte a gyilkos kórt. Az elmúlt szezonban azonban Russ megmutatta, hogy tényleg komolyan gondolta a visszatérést, és 25 alkalommal volt kezdő a Frankfurtban, valamint a szezon végén a Bayern München elleni győztes kupadöntőn is pályára lépett.

Russ kezében a német kupa 

Clint Dempsey pályafutása komoly veszélyben volt, de nem adta fel

Sokáig úgy tűnt, hogy minden idők egyik legjobb és legeredményesebb amerikai csatára, Clint Dempsey felhagy a játékkal, és 2016-ban végleg szögre akasztja a stoplist. 2016 nyarának végén ugyanis szívritmus-zavarokat fedeztek fel a 34 éves csatárnál, akit ezután többször is megműtöttek. Bár november végén Dempsey újra feltűnt a Seattle Sounders edzésén, mozgása nagyon lelassult, és nagyon kevesen látták realitását annak, hogy a csatár még komoly tétmeccsen jut szóhoz. Ennek ellenére Dempsey nem adta fel, egyre jobb állapotba került, így az MLS 2017-es szezonját már jól kezdte: 3 mérkőzésen 2 gól volt a mérlege.

A sors furcsa fintora, hogy amíg a csatár szívbetegsége miatt nem játszhatott, az amerikai válogatott edzőt váltott, és visszatért a korábbi sikerek kovácsa, Bruce Arena, aki 2004-ben elsőként hívta be és küldte pályára a nemzeti csapatban Dempsey-t. A támadó akkor olyannyira visszanyerte erejét, hogy a VB szempontjából kulcsfontosságú selejtezőkön vette hátára a nemzeti csapatot március végén, és játszott végig két mérkőzést is egymás után. De ami ennél is lényegesebb, hogy az előbb említett két találkozón Hondurasnak 3 gólt rámolt be, míg Panama ellen egyszer talált a hálóba. Dempsey így vélekedett arról az időszakról: „Sajnos komoly esélye volt annak, hogy nem tudok visszatérni erre a szintre. Kemény menet volt ezen keresztülmenni, ezért most hálát adok minden egyes napért és minden egyes meccsért, amit a pályán tölthetek.”

A 2017-es szezonban végül Dempsey 15 gólig jutott, ami erősen megsüvegelendő teljesítmény bármely 34 éves csatártól, nemhogy egy olyantól, aki a már ismert problémákkal nézett szembe. Az idei év sajnos egyelőre nem jött össze a csatárnak, de szerencsére nem a szíve miatt kényszerült a pályán kívülre, hanem hátproblémái hátráltatják a játékban.

Dempsey visszatérése után is szép gólokat szerzett

Ivan Klasnic vesetranszplantáció után is játszott a Bundesligában

Ivan Klasnic vesebetegségére 2005 novemberében derült fény egy vakbélműtét során. 2007 elején először a Werder Bremen csatárának édesanyja volt a donor, azonban sajnos a tőle kapott vesét nem fogadta be a támadó szervezete. Két hónappal később az édesapja szervével végezték el a transzplantációt, szerencsére sokkal nagyobb sikerrel, így az újabb beavatkozás után nyolc hónappal ismét a Bundesligában játszott a horvát válogatott labdarúgó. 2016 szeptemberében azonban újra leállt a beültetett veséje, így újfent donorra volt szüksége, de akaraterejére jellemző, hogy addig sem áll le az edzésekkel, és már a visszatérést tervezte, amely kapcsán a Vasas is szóba került, mint a csatár következő klubja. Bár a műtét jól sikerült, és Klasnic sem zárkózott el a további játéktól, hiszen szerinte: „A transzplantáció olyan, mint egy motorcsere. Az első veseátültetésem után is újra játszottam, miért ne tudnék most is?“, a harmadik műtét után már nem lépett pályára, bár hivatalosan sosem vonult vissza... 

Klasnic két transzplantáció után is ekkora gólokat lőtt

Abidal a májtumort győzte le

Még élénken élhet bennünk Éric Abidal esete is, aki a májtumort győzte le két ízben is. Az FC Barcelona játékosánál először 2011 márciusában diagnosztizálták a daganatot, amelyből villámgyorsan felépült, és május végén végigjátszotta a győztes BL-döntőt, majd Carles Puyol csapatkapitány átengedte neki a jogot arra, hogy ő emelhesse a magasba a kupát. Sajnos azonban kiújult nála a kór, de újfent Abidal lett a győztes a küzdelemben, és az FC Barcelona mellett még az AS Monacóban, és a görög Olympiacos Pireuszban is játszott.

 Abidal felemeli a BL-trófeát

Petrov leukémia után állt újra edzésbe

Az Aston Villa játékosánál, Sztilijan Petrovnál 2012-ben állapították meg a leukémiát. A bolgár játékos felépülése nem volt rövid, de 2016 nyarán, 36 évesen visszatért az angol csapatba, és megkezdte a felkészülést a többi játékossal együtt az új szezonra. Végül nem sikerült a legmagasabb szintre visszatérnie, de alsóbb oszályban továbbra is rendszeresen pályára lépett.

Itt még az Aston Villa mezében próbálja meg újra felvenni a Premier League ritmusát 

Gutiérrez még 35 évesen is az argentín élvonalban játszik

A Newcastle United labdarúgója, Jonás Gutiérrez is Marco Russhoz hasonlóan a hererákot győzte le, és tért vissza a pályára 2014 végén. Az argentin válogatott játékos közel másfél évig harcolt a kórral, ugyanis áttétek is képződtek a szervezetében, de Gutiérrez is visszatért a profik közé, és még ma is aktív futballista, jelenleg az argentin élvonalbeli Independiente játékosa.

Liverpoolban így köszöntötték a visszatérő Gutiérrezt

írta: Villányi Gergely

Az alábbi filmek szereplőinek mindenük a foci: a kedvenc csapatukhoz való tartozás pedig olyan nagy szerepet játszik az életükben, hogy időnként akár még a meccset is kihagyják miatta.

A kemény mag (1991)

A híres-hírhedt angol futballszurkolói szubkultúra mellett Olaszországban vannak a legpatinásabb hagyományai az ultracsoportoknak. Közülük az AS Roma egy szélsőséges szurkolócsoportján belül játszódik ez a film, azt a társadalmi hátteret is tökéletesen bemutatva, aminek következménye, hogy a csajok és a foci az egyetlen öröm a film szereplői számára. A frissen börtönből szabadult exvezér és az utódja között pedig pont egy csaj és a szurkolói módszerek ürügyén pattan ki a konfliktus.

Személyazonosság (1995)

Egy ifjú rendőr azt a feladatot kapja, hogy épüljön be a London egyik lepattant külvárosában tevékenykedő focihuligán bandába, és találja meg annak vezérét. A feladatot pedig túl is teljesíti, mert közben életében először kezdi azt érezni: tartozik valahova.

Egy férfi, egy nő, és egy focicsapat (1997)

A futballért való rajongás alapműve Nick Hornby regénye, a Fociláz, melynek Arsenal-szurkoló főhőse mindent a csapat körüli aktuális eseményekhez mér az életében. Így persze nem könnyű például csajozni, de talán minden lehetséges. A könyvből készült több adaptáció is, a Colin Firth főszereplésével készült változat a leghűségesebb az alapanyaghoz.

Futball faktor (2004) 

Ebben a filmben gyakorlatilag nem láthatunk focijelenetet, és ez nem véletlen: ebben a világban a kedvenc csapatnak (itt: Chelsea) való szurkolás már csak ürügy arra, hogy bandázni, piálni, ősi ellenfelet (itt: Millwall) gyűlölni, meg persze bunyózni lehessen — így levezetve a kilátástalan mindennapok miatti feszültséget.

Huligánok (2005)

A mindig kisfiús Elijah Wood személyében egy amerikai diák a főhőse ennek a filmnek, aki az egyetemről való kirúgása után Londonba költözik a nővéréhez, ott pedig egy új barátság révén fokozatosan bekerül a West Ham United egyik ultracsoportjába. A megtapasztalt összetartó testvériesség, meg persze a tesztoszteron- és adrenalinlöketek lenyűgözik, de aztán gyorsan szembesülnie kell ennek a világnak az árnyoldalaival is.

Pályán kívül (2006)

Nők is lehetnek lelkes futballszurkolók és rendbontók, bizony! Főként egy olyan országban, ahol ez szinte lázadással ér fel, ugyanis csak a férfiaknak engedélyezett meccsre menni. A legnevesebb (és a hatóság által rendszeresen zaklatott) iráni rendező, Jafar Panahi szatírája olyan nőkről szól, akik még férfinak is beöltöznek, csak hogy bejuthassanak az iráni válogatott sorsdöntő mérkőzésére.

Idegen pályán (2009)

A futballhuliganizmus „virágkorában”, azaz a nyolcvanas években játszódik ez a film, melyet nem csak az itt is karizmatikus vezért alakító Stephen Graham, és a korszak köti össze a híres Ez itt Angliával. A film középpontjában ugyanis itt is egy kallódó és félárva külvárosi srác áll, aki számára az ellentmondásos csoporthoz való csapódás élete első igazi közösségi élményét, és egyben a felnövést is jelenti.

Barátom, Eric (2009)

Egy Manchester United-szurkoló számára nem nagyon létezik nagyobb ikon Eric Cantonánál, és ennek a filmnek a lecsúszott postása számára ez olyannyira valósággá válik, hogy a falon lógó poszteréről lelép az igazi Cantona, és összehaverkodik vele. Ken Loach édesbús filmjében a csodába vetett hit lesz szükséges az élet rendbetételéhez.

Agyas és agyatlan (2016)

A legutolsó olyan film a magyar mozikban, amiben futballszurkoló főszereplőt láthattunk, ez a vígjáték, mely két, gyerekkorukban elválasztott és külön örökbe adott testvérről szól, akik nem is lehetnének különbözőek: egyikük intelligens és profi, a másik léha, egyszerű — és focihuligán. Most viszont egy rendkívüli helyzet miatt együtt kell működniük, és Mark Strong, valamint Sacha Baron Cohen mindent kihoz ebből a helyzetből, amit csak lehetséges.

A.C.A.B. - Minden zsaru rohadék (2012)

forrás: filmszakadas.blogstar.hu

Focihuligánokról már készült jópár alkotás, de „ellenségeikről”, a rendőrökről talán még nem. Az olasz A.C.A.B. (All Cops Are Bastards) nem csak azt az oldalt mutatja be, amit mi is látunk TV-ben, utcán, akárhol, hanem a dolgok mögé tekint. Ez nem egy huligánfilm és nem is igazán rendőrfilm, inkább annak keveréke, ahol megismerheted a stadionokon belüli és kívüli életet, és rájössz arra, hogy nem minden fekete és fehér.A film jól egyensúlyoz a dráma és akció között; nem lesz túl érzelgős és túlságosan „balhés”. Mindkét oldalt arányosan adagolja, úgy, ahogy a főszereplőkben is megvan a jó és rossz oldal. Emiatt, a vegyes bemutatás miatt pedig nem csak a foci szerelmesei, hanem „civilek” is bátran megnézhetik.

Okolofutbola (2013)

forrás: filmszakadas.blogstar.hu

Nem csoda, hogy ismeretlen alkotás az orosz Okolofutbola, mivel leginkább a focidrukkerek körében terjedt el a film. Nem véletlenül, hiszen ahogy az A.C.A.B., úgy ez is a fociról, pontosabban a lelátón kívüli életről szól, csak ebben a sztoriban  már tényleg a huligánok kerülnek középpontba. Bár a szurkolás és a futballkultúra országonként eltér, mégis lehet párhuzamot vonni az olasz és e között a film között: míg az A.C.A.B. a rendőrök szemszögéből, addig orosz „párja” a balhés csoportok oldaláról mutatja be azt, hogy a foci több, mint egy egyszerű sport. Egy külön univerzum, egy külön életstílus társul hozzá, amivel nem kell egyetérteni és a film sem akar semmit sem lenyomni a torkunkon, csak szimplán bemutat egy kis szeletet az orosz huligánok mindennapjaiból.

Cass (2008)

A '80-as évek Angliájában járunk, amikor a politikai korrektség kora még váratott magára. Egy árvánmaradt jamaikai fiút adoptál a tipikus angol házaspár. Igazi fehér környéken élnek, így Casst folyamatos zaklatások érik, míg egy nap betelik nála a pohár, és ő is belekóstol az erőszak ízébe, ami megtetszik neki. Ilyen irányú vágyainak kiélésére ad terepet a focihuligánok világa.

The Firm (1988)

Eredetileg a TV számára készült az első klasszikus focihuligán film, melynek főszereplője Gary Oldman. Ellentmondásokkal teli alkotás, mely áldokumentarista betéteket is tartalmaz a '80-as évek futballhuliganizmusáról. A film rendezője is igazi korabeli figura, hiszen Alan Clarke a '60-as, '70-es és '80-as évek elismert tévés rendezője volt Angliában.

írta és gyűjtötte: Villányi Dániel